Skyes aka Karácsonyi Angyalka II. - Én kicsi húgocskám

[Itt is a második. Ezúttal is van zeném, ezúttal is a Mikulástól közvetlenül kaptam egy kis történetet. És azt hiszem, ez egy olyan történet, amivel nem kívántam mindenkinek a kedvére tenni. Ez a leginkább személyre szóló mind közül. Azért remélem tetszeni fog nektek :)

Zenéért ide kattintsatok!]

Én kicsi húgocskám

Tinának – mert az annyiszor feltett kérdésedre nem felelhetek, még akkor sem, ha hamarosan kiderül a válasz, azt azonban megmutathatom, mi lett volna, ha... Nem szokásom ilyen történeteket írni, de ez nem az én ajándékom, hanem a tiéd, és még az sem érdekel, ha ezért a novelláért rajtad kívül mindenki utálni fog :)

Nem törekedtem éppen arra, hogy hű legyek a dolgokhoz, semmilyen értelemben. Ezért ne haragudjatok rám.

Anya szorosan ölelt magához, annyira szorosan, hogy egy pillanatig levegőt is alig kaptam.

– Ugyan anyu, nem a világvégére megyek. Ez csak Spanyolország, ezerszer voltam már ott – morogtam, de azért persze jól esett, hogy ennyire hiányozni fogok neki. Így is baromi hálás lehettem érte, hogy egyáltalán elengedtek otthonról. De hát anyuék már csak ilyenek voltak. Mindig az számított, hogy nekem mi a jó. Nem mintha elkényeztettek volna... De azt, hogy szenvedjek, soha nem hagynák.

– De nem ilyen hosszú időre – sóhajtotta, és hátrafésülte a homlokomból a hajamat. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Mindenkinél jobban szerettem édesanyámat.

– Ne aggódj, Nagore nem fogja engedni, hogy bármi bajom essen – nyugtatgattam. Furcsa volt, mert én egyáltalán nem izgultam. Apa is sután magához húzott és megsimogatta a fejemet.

– Igazi világutazó leszel – mormogta a bajsza alatt. – Még haza sem értél Afrikából, de már...

– Úgy mondod, mintha ti nem lettetek volna ott a VB-n forgattam meg a szemem. – Jól leszek, rendben? – Nem lesz nehéz, tekintve, hogy itthon mennyire csehül éreztem magam barátok nélkül. – És legkésőbb az őszi szünetben jövök haza.

Egy utolsó ölelés után aztán végre utamra engedtek, és felszállhattam a repülőre. A gitárom, mint mindig, most is a vállamon pihent, nem volt az az Isten, hogy én ezt betetessem a raktérbe, ahol bármi történhet vele.

Nagorén és Xabin kívül senki nem tudta, hogy érkezem. Azaz tulajdonképpen nem is érkezem, hanem költözöm. Nemes egyszerűséggel úgy döntöttem, hogy tizenhét év bőven elegendő volt nekem Magyarországból, sőt azon belül is az oktatásból, meg a középiskolából. Hogy a kilenc hónapnyi magányosságról ne is beszéljünk. Az volt a legrosszabb. Hogy még csak szólnom sem volt kihez.

Madridban azonban vártak. Hazavártak. És ez mindennél többet jelentett számomra.

Miközben felszálltunk, Sesére gondoltam, és arra, hogy veszekedtünk, mielőtt eljöttem. Mi máson ment volna a vita, mint minden egyes alkalommal tizennégy éves korom óta – lassan három éve –; azon, hogyha olyan rossz nekem otthon, miért nem költözöm ide. Sergio könnyű helyzetben volt, nekem azonban a családom elhagyása mellett kellett döntenem a teljes ismeretlen javára, és akkor – egy hónappal ezelőtt – ez még csak távoli álomnak tűnt. Legfeljebb.

Most azonban elérhető közelségbe került. Nagyon is. Olyannyira, hogy alig két és fél óra múlva ott leszek. Benne a kellős közepében.

Azóta nem beszéltünk. Ő nem keresett, én pedig túl makacs voltam ahhoz, hogy felhívjam, és elmondjam neki. Arról nem is beszélve, hogy már most látni akarom az arckifejezést, amit akkor fog produkálni, ha beállítottam hozzá. 

Addig a pillanatig végig sem gondoltam, hogy egy teljes hónap után ma fogom először látni Sesét, ma fogok először beszélni vele. És abban a percben elkezdtem izgulni.

Hát ez nagyszerű.

Meglepően gyorsan eltelt az idő. Talán azért, mert ezerrel pörgött az agyam. Mindenesetre észre sem vettem magam, és már a Bajarason álltam, a tömeget fürkészve.

Xabi nyakába ugrottam, amint megláttam őt. Kit érdekeltek a csomagjaim, vagy bármi más, amikor kedvenc nagybátyám rám mosolygott. Hiába volt rajta napszemüveg, én egymillió napszemüveges szőrös pasi közül is megismertem volna Xabi Alonsót.

– De jó újra látni téged, Hugi – mormogta a fülembe, miközben szorosan magához ölelt.

– Pedig, ha úgy vesszük, még csak most mentem el – nevettem el magam. Úgy éreztem, semmi nem ronthatja el a jó kedvemet. Egy új élet kapujában álltam, és ez az új élet Madridban kezdődött. Ahová szívem szerint mindig is tartoztam, tartozni akartam.

– Na gyere – karolta át a vállamat, vigyázva a hangszeremre –, szedjük össze a csomagjaidat. Nagorével hétfőn elmentek beiratkozni az új sulidba.

– Jól hangzik – bólintottam.

– Tényleg ennyire szörnyű volt otthon? – kérdezte halkan. Megrágtam magamban a választ jó alaposan, mielőtt kimondtam.

– Tudtam, hogy talán nem lesz más akkor sem, ha idejövök, Xabi. Az egyetlen, ám annál lényegesebb dolog, hogy itt vannak barátaim az iskolán kívül is. És ha nem lesz senki, akihez szólhatnék az iskolában? Nagy dolog. Nem érdekel, mert amint kiszabadulok a tanteremből, ott lesz Sese, vagy Iker, Sara... Azok az emberek, akikre bármikor számíthatok. És akiket a legkevésbé sem érdekel, hogy Nagore unokahúga vagyok. Ez pedig az otthoni sulimról nem volt elmondható.

– Arról biztosíthatlak, hogy ebben az iskolában te leszel a legkisebb látványosság. Oda fogsz járni, ahová a többi realos gyerek. Oda, ahová többek között a Castillások is járnak – lapogatta meg a fejem. – Jól sejtem, hogy első utunk Ramoshoz fog vezetni?

Felnevettem. Xabi túl jól ismert.

– Majdnem. A legelső utunk azonban haza vezet. Köszönni akarok Nagorénak is. Aztán, ha nem baj, tényleg megkérnélek, hogy vigyél el Seséhez – sütöttem le a szemem.

– Nem baj. A mai napra taxisnak állok. De csak ma. Holnaptól gyalog jársz. Meg metróval.

Az ajkamba harapva elvigyorodtam.

– Vettem, főnök.

..:::..

– Ha nagyon összevesznétek, vagy ha már tudod tovább elviselni a hatalmas képét, telefonálj és jövök. Ha nem jönnél haza éjszakára, akkor is telefonálj, mert én ugyan tudom, hogy Ramos megbízható, Nagore kiakadna, ha nem jelentkeznél. Tudod milyen – hajolt ki az ablakon Xabi, miközben én már Sese kapuja előtt toporogtam. Sietve bólintottam. A férfi csak megmosolyogta a türelmetlenségemet, és egy utolsó intés után elhajtott.

Vettem egy mély levegőt.

Jól van Lia, nincs itt semmi gond. Menni fog minden, mint a karikacsapás. Most, hogy itt vagy, majd szépen kibékültök, ami két héten belül így is, úgy is megtörtént volna.

Aztán becsöngettem.

Nem kellett sokat várnom, és a kapu kitárult, én pedig elindultam a bejárati ajtó felé. Mielőtt odaértem volna, kilépett rajta Sese, teljes életnagyságban, és Sese aztán nem volt kicsi. Farmer rövidnadrág és egy szürke póló volt rajta, az arcán pedig olyan megdöbbenés, amihez foghatót már régen nem láttam.

– Hugi...

– Szia – motyogtam halkan, és nem mertem a szemébe nézni. De nem is kellett. Alig egy pillanattal később már magához szorított, én pedig belemosolyogtam a mellkasába.

– Mit keresel te itt? – tolt el magától, és hátrasimította az arcomból a hajamat. Sese és köztem hét év volt a korkülönbség, de sokkal kevesebbnek tűnt.

– Ideköltöztem – feleltem egyszerűen, megvonva a vállamat, és alig bírtam elfojtani a mosolyomat.

– Miért nem szóltál, te kis hülye? Én kicsi hülye húgocskám...

– Nem tudom, emlékszel-e, de nem voltunk éppen beszélőviszonyba... – vontam fel a szemöldökömet. Sergio nem nézett rám.

– Sajnálom.

Felsóhajtottam, és megfogtam a kezét.

– Tudod, Sese, már nagyon untam ezt az egészet, hogy mióta ismerlek, mindig ugyanazon megy a vita: miért nem maradok itt? De nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy csak miattad jöttem vissza, mert...

– Persze, hogy ezen ment a vita, amikor utáltál ott lenni! Még csak rendes barátaid sem voltak – csattant fel, én azonban figyelemre sem méltattam.

– …mert tudom, hogy neked nélkülem is megvan a magad kis élete. Kettőnk közül egyedül nekem van szükségem rád – fejeztem be. – Nem várok tőled semmit.

Sese megdörzsölte az orrnyergét, én pedig már megint borzasztóan kicsinek éreztem magam mellette, minden lehetséges értelemben.

– Ezt inkább ne a kertemben beszéljük meg, jó? – kérte végül, én pedig szó nélkül bólintottam.

Régen nem jártam Sergiónál, de a hely mit sem változott. Még mindig ugyanúgy megnyugtatott, mint régen. Még akkor is, ha én egy kicsit túl soknak találtam... egyes részeit. De ez volt Sese. És én úgy fogadtam el. Így szerettem.

Ő volt a legjobb barátom.

Felültem a konyhapult előtt álló egyik székre, és néztem, ahogy narancslevet facsar, aztán kiönti egy-egy pohárba. Nem tudtam nem mosolyogni. Otthon soha nem éreztem azt a megnyugvást, amit mindig, amikor itt voltam Spanyolországban, amikor Sesével vagy Nandóval voltam.

– Köszönöm – mondtam, amikor elém tolta az innivalót. Belekortyoltam. Egészen addig fel sem tűnt, hogy ki van száradva a szám.

– Fernandónak sem szóltál, hogy jössz, mi? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem. – Lia, fogalmam sincsen honnan vetted, hogy nekem nincsen szükségem rád. Barátok vagyunk. Elég rég óta. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy kölcsönösen szükségünk van egymásra. Ha attól félsz, hogy ez bármit is megváltoztat... – Lesütöttem a szemem. Pontosan ettől féltem. Hogy most, hogy már gyakorlatilag minden nap láthat, nem leszek olyan érdekes számára többé. – Nem változtat meg semmit, oké? – simította az arcomra a kezét, és rám mosolygott. Én pedig bátortalanul visszamosolyogtam. – Ezt már szeretem – nevetett.

– Köszi, Sese – mondtam halkan.

– Ugyan már... És, döntöttetek már az új iskola kérdése felől? – kérdezte, miközben berakta a megmaradt narancslevet a hűtőbe.

– Hétfőn megyek beiratkozni Nagorével. Xabi azt mondta, oda fogok járni, ahová a Castillás srácok... bármit jelentsen is ez.

– A Real utánpótlás csapata. Ne aggódj! Rendes gyerekek. Na akkor, van kedved játszani? – nézett rám, és csak úgy csillogott a szeme. A korábbi, feszült hangulat szinte teljesen eltűnt. Felnevettem.

– Tudod, hogy mindig van. Imádom, mikor elverhetlek!

Sergio felvonta a szemöldökét.

– Lassan a testtel, kislány. Nehogy aztán csalódnod kelljen... – indult el a nappali felé, én pedig leugrottam a székről, és azonnal utána rohantam.

– Azt, hogy ki csalódik, majd meglátjuk, uram.

..:::..

Az idő csak úgy repült Madridban.

Ha valaki megkérdezte volna, hogy mit szeretek annyira ebben a városban, valószínűleg nem tudtam volna rá egyértelmű választ adni. Annyira összetett volt, és annyira zavaros... és pont ez ragadott meg annyira. Szerettem az épületeket, az itt élő embereket, a focit...

Gyakorlatilag mindent.

Itt sokkal inkább otthon éreztem magam, mint Budapesten.

Itt tényleg önmagam voltam. És szerettem ezt az érzést.

Rengeteget találkoztam Sesével, gyakorlatilag minden alkalommal, amikor időnk engedte. És a legérdekesebb az volt, hogy gyakorlatilag sosem fogytunk ki a beszédtémából. Hazaértem.

Észre sem vettem magam, és máris szeptember lett, ezzel együtt pedig elkezdődött az iskola. Xabi és Sese borzasztóan elfoglaltak voltak, többek között az új igazolások miatt. A Real megvette azt a német-török srácot is, akiért mindenki megőrült a VB alatt.

Engem azonban sokkal inkább lekötött a tény, hogy hamarosan egy teljesen új közösségbe kell majd beilleszkednem, és hát... lássuk be, ebben nem voltam éppen jó a korábbi tapasztalatok alapján. Izgultam. Borzasztóan.

Szeptember elsején aztán, egy teljesen átlagos csütörtöki napon, tényleg kezdetét vette az új életem. Már korán reggel kivetett magából az ágy, nagy meglepetésemre azonban Nagore is ébren volt. Reggelit készített a konyhába.

– Jézus, Hugi, beteg vagy? – nézett rám mosolyogva.

– Inkább csak lámpalázas – ültem le a konyhaasztalhoz. – Fogalmam sincsen, hogy mit várjak ettől a naptól – sóhajtottam.

– Semmit. És ha semmit nem vársz, semmiképpen nem fogsz csalódni. Én a helyedben nem aggódnék. Nagyszerű lány vagy, Lia. Minden rendben lesz. Itt senkit nem fog érdekelni, hogy Xabi unokahúga vagy-e, vagy sem. Az egész iskola a futball körül forog. Szóval te is csak egy leszel a sok közül – simogatta meg a hajam, miközben elém tett egy adag rántottát, és egy bögre teát.

– Köszönöm, Nagore.

– A nővérem a lelkemre kötötte, hogy anyád helyett anyád legyek, úgyhogy igyekszem – nevetett. Én is elmosolyodtam. Voltak pillanatok, amikor nagyon hiányzott anyu. Ez is egy ilyen pillanat volt. Még szerencse, hogy itt volt nekem a legjobb nagynéni a világon.

Xabi és a gyerekek még aludtak, amikor mi már autóban ültünk, és a felhajtóról kikanyarodva elindultunk az új iskolám felé.

Az egész iskola dologban egyébként a bevásárlást szerettem a legjobban. Amikor új táskát, füzeteket meg tollakat vettünk. Az első nap annál kevésbé lopta be magam a szívébe.

2010. szeptember elsejét azonban minden zökkenő nélkül túléltem. Xabinak, Sesének és Nagorénak is igaza volt: minden teljesen más volt, mint otthon. Itt egy cseppet sem lógtam ki a sorból. És tényleg az egész iskola a fociról szólt. A legkisebbektől a legnagyobbakig.

Ahogy ott álltam az osztály előtt, és bemutatkoztam, mindenki érdeklődve nézett rám, de barátságtalan pillantást egyet sem kaptam. Aztán a tanár a helyemre küldött: az egyetlen üres helyre.

Egy srác mellé huppantam le, aki vigyorogva nyújtott nekem kezet.

– Alvaro Morata vagyok. Örülök.

– Én meg Lia Papp. De mindenki csak Huginak hív – viszonoztam a mosolyt, és megráztam a kezét. – Te Castillás vagy ugye? Xabi mintha említette volna, hogy egy osztályba fogunk járni – vontam össze a szemöldököm.

– Te vagy Alonso unokahúga? – nézett rám. Bólintottam, mire megint csak elvigyorodott. – Ne aggódj. Jó helyed lesz itt – karolta át a vállam.

– Morata, Papp, ha nem tűnt volna fel maguknak, elkezdtük az órát! – csattant a tanár hangja, mi pedig mindketten meghúztuk magunkat, miközben próbáltuk elnyomni a vigyort.

Igen. Ez a csütörtök határozottan jól kezdődött.

..:::..

– Sese? Hol vagy? Itt várok rád a mozi előtt – szóltam a telefonba, mikor végre felvette a számat rágcsálva.

– Ne haragudj, Hugi, teljesen kiment a fejemből, hogy ma Larával találkozom.

– Aha... – mondtam, és úgy éreztem, valami kettészakadt bennem. Nem fog változni semmi, na persze... Tényleg nem is változott, amíg Sese össze nem szedte azt az elviselhetetlen újságíró csajt. De, ja, minden a legnagyobb rendben.

– Tényleg ne haragudj, Lia, oké? Ígérem, máskor bepótoljuk.

– Persze. – Próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. – Akkor jó szórakozást Larával. Majd beszélünk. – Meg sem vártam, hogy letegye, kinyomtam a telefont.

Mit is érzek tulajdonképpen? Féltékeny lennék Sergióra? Meg a kapcsolatára Larával? De hát miért? Sese és én csak barátok vagyunk, mindig is csak barátok voltunk. Túl nagy közöttünk a korkülönbség, és tulajdonképpen olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Nem lehetek belé... nem érezhetek iránta a világon semmi mást.

Igaz?

Akkor mégis miért érzem a szorítást a torkomban és a könnyeket a szememben? Sürgősen ki kellene vennem az ilyen gondolatokat a fejemből, mert Sese és köztem soha nem lesz több egyszerű barátságnál. A filmig volt még tizenöt percem, és semmi kedvem nem volt hazamenni. Végig sem gondoltam, és a telefonom újra a fülemen volt.

– Alva? Van kedved mozizni egyet? Mert engem azt hiszem kikosaraztak...

Morata alig tíz perc után megjelent, így még csak a reklámot sem késtük le. Nagyon hálás voltam neki, amiért nem hagyott egyedül, és főleg azért, mert nem kérdezett semmit. Legalábbis addig nem, amíg vége nem lett a filmnek.

– Tudod, Chica, nagy hülye lehetett az, aki téged itt hagyott egyedül. A pasid?

– Csak egy barát – ráztam meg a fejem. – És soha nem is lehet több ennél. Nem szabad, hogy több legyen.

– Ez mekkora baromság! Mi az, hogy nem szabad, hogy több legyen? Vagy szereted, vagy nem és kész. A szerelemről nem lehet dönteni, a szerelem vagy van, vagy nincs, életkorra és minden másra tekintet nélkül. Te egy nagyszerű lány vagy Lia, és aki ezt nem látja, az idióta.

– Alva...

– Ismerem?

– Nem igazán akarnék válaszolni erre a kérdésre... – kezdtem.

– Szóval ismerem – bólintott. – Akárki legyen is, tényleg nagy idióta.

Elmosolyodtam.

– Köszönöm, Alva. Nagyszerű barát vagy.

Visszamosolygott, de nem fűzött hozzá semmit, helyette felhúzta a dzsekije cipzárját, miközben kiléptünk a plázából.

– Hazakísérlek, jó? Valahogy nem díjazom a gondolatot, hogy sötétben egyedül mászkálj – karolta át a vállamat, én pedig felnevettem. – Kijössz a legközelebbi meccsre?

– Úgy kérdezed, mintha nem tudnád... – forgattam meg a szemem. – Már mondtam, hogy én vagyok a legnagyobb rajongód, még jó, hogy kimegyek.

A madridi idő lassan kezdett hűvösbe fordulni, különösen esténként. Felszállhattunk volna valamelyik metróra, de nem tettük, most még jó volt sétálni és beszélgetni az utcalámpák alatt, belélegezve az ősz illatát. Nagyon kedveltem Alvarót. Rendes srác volt, és igazi barát, akinek minden második gondolata a futball körül forgott. Igaz, ez a tulajdonsága nem volt ismeretlen számomra. Azt hiszem, mindketten vártuk a pillanatot, amikor végre a felnőtt kerettel együtt játszhat.

Az osztálytársaimmal meglepően jól kijöttem, de Alva volt mindannyiuk közül a legközelebbi barátom. Őt kedveltem a legjobban, és vele értettem meg a legjobban magam. Azonkívül, borzasztó hálás voltam neki, hogy szinte soha nem engedett elsüllyedni az önsajnálatba az ilyen magányos estéimen.

Észre sem vettem, hogy már arrafelé jártunk, amerre laktam, és ezáltal, ahol Sese is lakott. Meglepődtem, mert valaki éppen akkor állt be a felhajtójára, amikor odaértünk. Meg kellett állnunk, hogy az autó behajthasson, én pedig önkéntelenül is megszorítottam a mellettem sétáló Alva kabátjának szegélyét. Felvont szemöldökkel nézett rám, de én csak megráztam a fejem, hogy még ne most beszéljük ezt meg.

Sergio kiszállt az autóból, és azt hiszem, őszintén meglepődött, hogy együtt lát minket. Mintha nem meséltem volna neki Alváról...

– Hová-hová fiatalok? – kérdezte, bennem meg felment a pumpa, magam sem tudom, hogy miért.

– Haza – vetettem oda, és zsebre vágva a keze már indultam volna tovább, de Sese megragadta a karom.

– Most meg mi van?

Felvontam a szemöldököm. Elég nagy baj, ha nem tudja magától.

– Mi lenne? Moziban voltunk, és Alva nem akarta, hogy egyedül menjek haza, mert őt zavarja a tudat, hogy esténként egyedül mászkálok – vágtam oda, de még ki sem mondtam, már tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem, mégsem érdekelt. Sergio elengedte a kezem, Alva pedig hol egyikünkre, hol másikunkra nézve figyelt. Azt hiszem, kezdett neki összeállni a kép.

– Már mondtam, hogy sajnálom.

– Ja, a telefonban, miután negyed órát vártam rád. Örülök, hogy ennyit jelent neked az állítólag olyan nagyon fontos barátságunk. – Láttam, hogy mondani akar valamit, én azonban nem akartam hallani. – Gyere, Alva, menjünk mielőtt a nagynéném kitér a hitéből, mert nem értem időben haza – karoltam a srácba, és otthagytam Sesét. Még csak nem is köszöntem neki.

Megint veszekszünk. Éljen. Pont, mint a régi szép időkben.

– Remélem tudod, hogy ez baromi furcsa volt... – köszörülte meg a torkát mellettem Alvaro, amikor biztos távolságra értünk a hátvédtől... – Ramosszal találkoztál volna?

– Aha – feleltem a számat rágva. – Nem akarok belemenni. Hosszú sztori.

– Nagyon felhúztad. Látszott rajta.

– Nem érdekel különösebben. Megérdemelte. Hagyjuk is, mert csak... megőrülök – morogtam, és egy kavicsot kezdtem el rugdosni. Lassan hazaértünk. – Köszi, hogy elkísértél, meg úgy mindent. Szeretnél bejönni? Szerintem haza tudunk vinni Nagoréval, ha nem akarsz egyedül...

– Kösz, Chica, de nekem semmi bajom nem lesz – nevetett, és két puszit nyomott az arcomra. – Jó éjszakát.

– Neked is.

Még a kapun is alig értem be, amikor csörögni kezdett a telefonom. A zsebembe túrtam, hogy előkerítsem, de amikor megláttam, hogy Sese hív, visszasüllyesztettem a helyére. Nem akartam beszélni vele. Nem akartam beszélni senkivel.

..:::..

Nem kerestem Sergiót, és nem válaszoltam a hívásaira sem, és ha véletlenül kimentem egy meccsre, akkor is gondosan elkerültem. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de nem érdekelt. Összezavartak az érzéseim, de még ha ez nem is lett volna, egyszerűen akkor sem lettem volna képes megbocsájtani neki, hogy elfelejtett. Csak így simán. Valami hülye liba miatt, akit egy hónapja sem ismer. Köszi szépen.

Aztán egy péntek délután, amikor gyanútlanul sétáltam ki az iskola kapuján, nem tudtam tovább elkerülni a hátvédet. Ott állt a sötét Audijának támaszkodva, és engem figyelt. Nyeltem egyet, miközben elköszöntem Alvától. Tudtam, hogy most nem sétálhatok el mellette, mert ha jelenetet csinálunk a suli előtt, annak igen csúnya vége lesz.

Okos, Ramos. Nagyon okos.

– Hola – köszönt, mikor elé értem.

– Szia – viszonoztam a cipőm orrát tanulmányozva.

– Szállj be.

Megigazítottam a táskámat a vállamon, és beültem az anyósülésre, miközben ő is beszállt. Egy darabig csendben utaztunk, mire végre meg mertem szólalni.

– Hová megyünk?

– Még nem tudom. Egyelőre próbálok nem kiabálni veled.

Éreztem, hogy megint kezd nagyon felhúzni. Ő? Kiabálni? Velem? Mégis milyen jogon?

– Ja? Nagyszerű – morogtam.

– Ne beszélj velem ilyen hangon, Lia – vetett rám egy oldalpillantást. Felvontam a szemöldököm.

– Miért ki vagy nekem, az apám? – szemtelenkedtem. – Csak mert legutóbb még barátok voltunk... vagy még azok sem – bámultam ki az ablakon. – Nyilvánvalóan túlértékeltem a kapcsolatunkat, de legalábbis túlértékeltem benne a saját szerepemet. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire könnyen elfeledhető lennék.

Sese a kormányra csapott.

– Nem mondom még egyszer, Lia, vegyél vissza, mert fogalmad sincsen erről az egészről...

– Neked nincs fogalmad erről az egészről! Idejöttem, mert te itt vagy, mert te voltál az egyetlen barátom éveken keresztül. Annyira fontos vagy, hogy elköltöztem a szüleimtől, érted? És te annyira nem vagy képes, hogy felhívj, ha kiderül, hogy más programod van. Nem várom el, hogy minden szabad percedet velem töltsd, komolyan, de azért annyival megtisztelhettél volna, hogy szólj, nem érsz rá, és akkor nem várok rád hiába! Sokat kérek? Csak egy szavadba kerül, és soha többet nem kell elviselned, nyilván úgyis csak egy hisztis tinédzsernek tartasz...

Fel sem tűnt, hogy időközben megálltunk a garázsában, csak magyaráztam, magyaráztam, és tudtam, hogy igazam van, sőt azt is tudtam, hogy jogosan vagyok rá dühös. Teljesen mindegy, hogy mit érzek iránta, elsősorban még mindig barátok voltunk, és a barátság arról szól, hogy beszélünk egymással. Megbeszéljünk a dolgainkat.

Na, ez nem volt erősségünk, nekem és Sesének. Mi leginkább kiabáltunk. Persze miután lenyugodtunk, minden olyan volt, mint régen, de ahhoz előbb túl kellett élni a vihart.

Szívesen folytattam volna a mondandómat, csakhogy valami teljesen váratlan dolog történt. Sese átkarolta a nyakam, és magához húzva megcsókolt. Kerekre nyílt a szemem, annyira megdöbbentem, hogy még csak lehunyni sem tudtam.

– Most már csöndben maradsz egy kicsit? – kérdezte, mikor elszakadtunk egymástól, én pedig szótlanul bólintottam. Azt hiszem, kaptam egy kisebb sokkot. – Azért kezdtem el Larával találkozgatni, mert azt reméltem, hogy akkor elfelejtem azt, amit... hát azt hiszem, itt az ideje beismerni, amit irántad érzek. Mert valamit nyilvánvalóan érzek. És valamit nyilvánvalóan te is érzel. Azt hittem, hogyha tartok egy kis távolságot, vagy bunkózom, el tudom temetni ezt az egészet. Nyilvánvalóan tévedtem. Amikor nem válaszoltál a hívásaimra, majd meg őrültem a tudattól, hogy talán éppen Moratával vagy valaki mással vagy. Lehet, hogy nem helyes, de akkor is így van. Fogalmam sincsen mióta. Szinte még mindketten gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk, és... fogalmam sincs, mit kellene mondanom, Lia. Csak mondd, hogy te is érzed. Kérlek.

Lesütöttem a szemem a kezével az arcomon.

Mit mondhattam volna? Fogalmam sem volt róla, hogy helyes-e, amit csinálunk, vagy sem. Fogalmam sem volt, hogy mit érzek. Fogalmam sem volt semmiről, csak azt tudtam, hogy ég az ajkam a csókja után.

– Sese... – néztem fel rá a pilláim alól. – Én nem tudom... Mit fognak szólni az emberek?

– Nem válaszoltál a kérdésemre – fogta meg az államat, és fogva tartotta tekintetem.

– Tudod, hogy igazad van – suttogtam magam elé.

Elmosolyodott. És ettől valahogy nekem is mosolyogni támadt kedvem. Hirtelen úgy éreztem nem lehet itt semmi probléma. Eddig is túljutottunk minden problémán, ezután sem lesz ez másképpen. Nem lehet másképpen.

Hiszen ki parancsolhatná meg, hogy érezzünk másképpen.

Sese újra megcsókolt, és ezúttal nem engedtem elszaladni a pillanatot. Átkaroltam a nyakát, és lehunyva a szemem, elvesztem az érintésben.

– Minden rendben lesz.

– Szeretném ezt hinni – suttogtam a szájára.

– A végén minden rendben lesz. Amíg nincsen minden rendben, addig nincs is vége – simított néhány hajtincset a fülem mögé.

És abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez tényleg így van.

Szeretlek, Sergio Ramos. Te hatalmas idióta.