2012. október 7., vasárnap

Taníts meg - 15. fejezet

[Nincsenek különösebb gondolataim a fejezettel kapcsolatban... ^^" Jó szórakozást hozzá. Leginkább azokat a zenéket ajánlom, amik bármikor felmerültek korábban, mert mostanában ezek válogatására írom a TM fejezeteket.]

15. fejezet – Csak hallgattam a csöndet

A gyerekek lassan, de biztosan szoktak hozzá a jelenlétemhez a házban. El kellett telnie persze néhány hétnek – és ezzel együtt néhány találkozásnak ahhoz, hogy nyissanak felém, különösen Leo. Nora már az első alkalommal is érdeklődve bámult rám. A szemei pontosan olyanok voltak, mint Fernandónak. Le sem tagadhatták volna egymást.

Odáig még nem jutottam el, hogy elkísérjem őket, amikor Nando visszaviszi a gyerekeket Olallához. Egyszerűen csak nem tartottam helyénvalónak, mert akárhogy is győzködtem magam, én nem tartoztam az ő családjukhoz. Azonkívül, nem is felejtettem könnyen, és Olalla első találkozásunkkor rendesen beletaposott az önérzetemben. Azóta összefutottunk már néhányszor, de a legtöbbször, amikor a gyerekeket hozta, én éppen munka után futkostam. Kifogástalanul viselkedett velem szemben, talán éppen azért, hogy kiköszörülje a csorbát, és ezt értékeltem is, egyszerűen csak az egész túl furcsa volt, és nagyon-nagyon kellemetlen.

A gyerekek éppen megint nálunk voltak, és Nora mellettem ült, miközben felolvastam neki egy mesekönyvből. Olyan feszülten figyelt, mintha legalábbis nem egy kis virág életéről szólt volna a történet, hanem háborúkról meg szerelemről. Persze egy három éves kislánynak még fogalma sincs ilyesmiről, mégis nagyon édes volt.

Hamar feloldódott mellettem, azt hiszem azért, mert még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse, mit jelent az, hogy a szülei már nem élnek együtt. Persze, talán jobb is így. Egy válás nagyon megviseli a gyerekeket, és minél idősebbek, annál inkább így van ez. Leo talán még jobban járt, ő az egészből valószínűleg semmire nem fog emlékezni. Bár egyáltalán nem volt akkora sikerem nála, mint a nővérénél. Sokkal zárkózottabb volt, és nagyon apás.

Nem mondom, hogy rosszul esett, mert nem így volt. Tudtam egyet s mást a gyerekekről, elvégre azt tanultam, hogyan kell foglalkozni velük, így aztán amikor Nando elvitte őt aludni délután, és rám bízta Norát, örömmel bólintottam. A kisasszonyt le sem lehetett lőni, nagyon évezte, hogy megismerhetett egy új felnőttet, aki ráadásul még mesét olvasni is hajlandó neki.

– Te óvónéni vagy? – kérdezte, mikor összecsuktam a könyvet. Meglepetten néztem rá.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Tanárnő. Iskolában dolgozom...

– Ahová az óvoda után megyünk, igaz?

– Igen. Nagyon okos vagy – simogattam meg a fejét.

– És most már te fogsz apával lakni helyettünk? – tette fel az újabb kérdést, kicsit talán szomorúan.

– Igen. De ez nem azt jelenti, hogy titeket már nem szeret, ezt tudod, ugye? Én sosem versenyezhetek sem Leóval, sem veled, de még anyukátokkal sem. Mindig titeket fog a legjobban szeretni a világon – mosolyodtam el.

– Én nem bánom, ha téged is szeret egy kicsit – csóválta a fejét a kislány, és nagyot dobbant a szívem. – Mert nagyon jól tudsz mesét olvasni. Még apu sem tud ilyen jól – tette hozzá, mire elnevettem magam.

– Te nem szeretnél aludni? Egy kis délutáni pihenő senkinek sem árt meg – jegyeztem meg, miközben összeszedtem néhány plüssállatot a földről, amiket a játék hevében Nora hagyott szanaszét.

– Áá, aludni csak a kicsik szoktak – mondta, és kicsit elpirult.

– Ez egyáltalán nem igaz! – vágtam rá azonnal. – Én is szoktam, mert sokszor elfáradok napközben.

– Tényleg? – nézett rám nagyra nyílt szemekkel.

– Igen – bólogattam.

– Hát jó. És ha most lefekszem, akkor jössz velem? – kérdezte lesütött szemmel, én pedig alig tudtam elnyomni a mosolyomat.

– Persze – nyújtottam felé a kezem, és elindultam a gyerekszoba felé, ami most üres volt. Nando és Leo a hálóban aludtak.

– Nincsen neked valami másik neved? – A kislány megfogta az ujjaimat, aztán felmászott az ágyra.

– Hát, Juanito, apukád barátja, Anninak hív – vontam meg a vállam, és betakargattam, aztán mellé feküdtem. Egészen közelről néztem rá. Norán látszott, hogy fáradt, egészen laposakat pislogott. Nagyon aranyos kislány volt.

– Szeretem Juanitót – motyogta, én pedig nem tudtam megállni, végigsimítottam az arcán. Lassan elaludt, és ahogy néztem a kipirult arcát, a békés kifejezést rajta, egyszerre már én sem voltam abban a szobában többé.

Az Álom értem jött, és olyan helyre repített, ahol nem voltak sötét gondolatok, és semmi sem volt annyira bonyolult, mint a való életben.

***

Csak hallgattam a csöndet, ami betöltötte az egész házat.

Ott támaszkodtam a gyerekek szobájának ajtajában, és néztem, ahogy a kislányom Anna mellkasához bújva aludt, a lány pedig olyan óvóan ölelte, hogy bennem megindult valami.

Hozzám tartoztak, mindketten, és bár Anna akkor már majd két hete nálam élt, és majdnem három hónapja ismertem, soha nem éreztem még ezt ennyire biztosan. A részem volt. Az a részem, ami újra értelmet adott a szavaknak, jelentést az álmoknak, tartalmat a hétköznapoknak.

És úgy tűnt, nem csak én vonzódom hozzá.

Persze Nora szeretete teljesen más természetű volt, mint az enyém, hiszen Nora még csak egy gyerek. Mégis, rettentő sokat jelentett, hogy ennyire könnyen elfogadta Anna létezését, Anna jelenlétét az életünkben. Egyébként is nagyon nyílt kislány volt, cserfes, könnyen barátkozó, de ösztönösen megérezte, ha valaki nem szerette a gyerekeket. Anna semmiképpen nem tartozott az utóbbi kategóriába.

– Minden rendben, Nando?

Anna hangja kizökkentett a merengésből. Már nem aludt, engem figyelt, de nem mozdult meg, és suttogott, nehogy felébressze Norát. Bólintottam, mire szelíden elmosolyodott, és óvatosan felkelt a lányom mellől, hogy aztán megállva előttem átölelje a derekamat, és hozzám simuljon. Az arcát a mellkasomnak döntötte, én pedig átöleltem a nyakát, és puszit nyomtam a fejére.

– Kedvel téged – jegyeztem meg.

– Nora? – kérdezte.

– Igen.

– Nagyon különleges kislány.

– Az – értettem egyet.

– Örülök, hogy nem utál – sóhajtotta. – Rettenetesen féltem, Nando – ismerte be. – Még most is félek. Félek a volt feleségedtől, félek a gyerekeidtől... nem vagyok valami nagy szám, igaz? – nevetett fel zavartan. – De annyira meg akarok nekik felelni, annyira meg akarok neked felelni. Nem akarom, hogy bárki azt higgye, nem azért vagyok veled, aki vagy.

– Engem nem érdekel, hogy mások mit gondolnak – csóváltam meg a fejem, és belecsókoltam a nyakába. Felsóhajtott, mire elmosolyodtam. – Neked sem kellene törődnöd vele.

– Könnyű azt mondani – morogta aranyosan. – Nem vagyok én hozzászokva ehhez a médiacirkuszhoz, meg a többihez – lépett el tőlem, és elindult a konyha felé. A hűtő előtt megállva gondolkodott, gyanítom azon, hogy mit csináljon a gyerekeknek vacsorára.

– Tudtad, hogy ez lesz – csóváltam a fejem, mire nagyot sóhajtott.

– Az, hogy tudsz dolgokat, nem jelenti azt, hogy fel is vagy rájuk készülve. Mit gondolsz, jó lesz a rántott csirkemell, vagy inkább csináljak tejbegrízt? – rágta a szája szélét, mire elmosolyodtam.

– A tejbegríz jól hangzik. Ezer éve nem ettem.

– Hé, remélem tudod, hogy a gyerekek miatt csinálom ám! – nevetett fel, aztán elgondolkodott, és felült a pultra.

Elé léptem és megtámaszkodtam az oldala mellett.

– Az Arsenal meccs után elutazom – jelentette ki, én pedig lehunytam a szemem egy pillanatra. Átkarolta a nyakam, és a számhoz érintette az ajkait. Azonnal utánakaptam és megcsókoltam. A térdeivel a csípőmet szorította, ujjaival a hajamat túrta, és kellett néhány perc, mire el tudtunk szakadni egymástól.

– Madridba mész, igaz? – kérdeztem, csak mert muszáj volt. Persze tudtam a választ.

– Oda. A Deportivo ellen játszanak – bólintott.

– Nem örülök neki.

– Nem is neked kell örülnöd – mosolyodott el kacéran, és én is csak alig bírtam visszafogni a mosolyomat.

– Azt hiszem, nem érted. Féltelek. Nem bízom benne – csóváltam meg a fejem.

– Akkor bízz meg bennem – kérte, és végigsimított az arcomon.

– Abban nincs is hiba, hogy benned bízok, de te meg Özil nem igazán vagytok egy súlycsoportban. Kicsim, akárhonnan nézem, te százhatvan centi vagy, és vasággyal együtt is legfeljebb negyven kiló – felhúzta a szemöldökét, és úgy nézett rám, de én szóra sem méltattam az arckifejezést, folytattam –, ő meg vagy egy-nyolcvan magas és nyolcvan kiló izom.

– Mes sosem bántana – mondta határozottan a szemembe nézve. – És soha nem tenne semmi olyasmit, amit én nem akarok. – Nem mondtam ki, de mindennél jobban rettegtem tőle, hogy egy nap majd akarni fogja, hogy egy nap rádöbben, hogy mennyivel jobban járna a némettel, mint velem. És csak reménykedtem benne, hogy ez a nap sosem fog eljönni.

– Remélem is – sóhajtottam.

Belecsókoltam a nyakába, és amikor az ujjai elvesztek a hajamban, hátráltam egy lépést. Mindketten levegő után kapkodtunk, pedig igazán még semmit sem csináltunk. Anna elnevette magát. Az arca kipirult, és nagyon szép volt.

– Majd akkor, ha a gyerekek már nem lesznek itt.

– Szavadon foglak – morogtam, és mélyeket lélegeztem. Ez az érzés, ez az intenzív vágyakozás egészen új volt. Vagyis, nagyon régen nem éreztem ilyet, ha egészen pontos szeretnék lenni. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés. Milyen az, amikor az ember kezd szerelmes lenni.

Egészen furcsa.

Szerelmesnek lenni egészen furcsa.

***

Nem volt sok cuccom, de egyébként sem voltam az az ember, aki hatalmas bőröndökkel utazik. Pedig utazni igazán szerettem. 

Amikor bejelentettem Lucának, hogy Madridba utazom néhány napra, furcsán méregetett. Ez a folytonos analizálása kikészített néha, de nem volt mit tenni. Járt nekem, főleg az után, hogy mindketten tudtuk: már régen véget ért az itteni munkája, és annak, hogy még mindig Londonban van, egyetlen oka van: Juan Mata.

Én meg ezt szóvá tettem, nem minden piszkálódás nélkül, de nagyon is vidám és boldog felhanggal.

– Vigyázz magadra azért, oké? – kérte végül, miközben megitta a maradék kávéját a reptéren, ahová ő hozott el. A búcsúm Fernandótól egyetlen mély csók volt az Arsenal meccs után, ahonnan – mivel gólt szerzett – esélytelen volt, hogy elszabaduljon, és még a repülőtérre is el tudjon vinni. – Veszélyes játékot űztök ti hárman, és őszintén megmondom, Panna: nem hiszem, hogy te győztesen kerülhetsz ki ebből, dönts bárhogy is. Mert tudom, hogy utálsz fájdalmat okozni, de ennek a történetnek a vége nem mindenki számára lesz boldog. Csak remélni tudom, hogy te azok között leszel, akik nevetnek – sóhajtotta, engem pedig megijesztett.

Nem volt még itt az ideje, hogy a végén agyaljak. Az még annyira messzi és annyira távoli volt, hogy belegondolni sem mertem. Különben is, mi jelenti pontosan a „végét”? Minek a végéről van szó? És dönthetek ebben a játékban – ahogy Luc mondta – én? Őszintén kételkedtem benne. A mi sorsunk már régen nem halandó kezekben volt. Mert nyár óta minden találkozásom végzetszerű volt. És a végzet túl nagy fogalom nekem ahhoz, hogy meg tudjam szelídíteni.

– Félek, amikor ilyeneket mondasz – suttogtam magam elé.

– Nem fogok a szemedbe hazudni – csóválta meg a fejét. – Még akkor sem, ha ez megnyugtatna téged. Kedvelem a németet, és kezdem megkedvelni a spanyolt is. De te, Anna, csak egy egyszerű lány vagy. Így én attól félek, hogy összetörsz. De talán csak én látom rosszul, és adja Isten, hogy ne legyen igazam. Mert nem érdemelnéd meg. Add át Mesutnak, hogy puszilom. És verjél végre egy kis észt a fejébe.

Erőtlenül elmosolyodtam. Nem volt őszinte. De a jókedvem elszállt, és különben is, ideje volt becsekkolni.

Mesnek fogalma sem volt arról, hogy megyek. Nem szóltam neki, és már vagy három napja egy darab üzenetet sem váltottunk, de nem is baj, én terveztem így. A belső emberem Sese volt, tőle kaptam jegyet, és belépőt az öltözőbe. Úgyhogy hivatalosan a holnapi meccsen én Sergio Ramos hozzátartozója vagyok.

Sajnos már nem jöhetett ki elém, hiszen – ahogy ő mondta – következett a börtön huszonnégy órája, én pedig hiába ajánlottam fel, hogy elmegyek egy szállodába erre az egy éjszakára, hallani sem akart róla. Ehelyett felvetette, hogy hagy egy autót a nevemen a reptéren, benne a lakása kulcsaival meg egy GPS-szel. Ezzel nem is lett volna probléma, nagyra értékeltem a gesztust – csakhogy én nem tudok vezetni.

Mikor telefonon beszéltünk, és ezt megemlítettem neki a telefonba, azt hiszem, sírva kezdett röhögni. Ő nem hitt benne, hogy létezik még olyan huszonéves a földön, aki nem tud vezetni. Hát, itt vagyok én, mint az élő példa. Persze így is megoldotta a dolgot, valami haverja segítségével, aki valóban várt a reptéren, és bár én nem ismertem fel őt, a srác jól láthatóan fel volt készítve Keresztes Annából, mert azonnal felismert, és elfuvarozott ideiglenes lakhelyemig.

Nem igazán aludtam jól, ráadásul mikor végre sikerült, Sese kanapéján nyomott el az álom. Alig vártam, hogy lássam Mest, bár ezt félig-meddig magamnak sem akartam bevallani. Pedig így volt. Aggódtam érte. Nem tetszett amit csinált. És hiába tudtam, hogy a világon semmi jogom beleszólni az életébe, kész voltam rá, hogy megtegyem. Nem szabadna így szétcsúsznia, és nem csak a foci, hanem önmaga miatt sem. Nem akartam elveszíteni a barátom.

Kialvatlanul, karikás szemmel ébredtem, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Beszéltem egy fél órát Nandóval telefonon, és majdnem elsírtam magam közben. Tudtam, hogy nem örül annak, hogy itt vagyok, ugyanakkor most nem szólt semmit. A baj csak az volt, hogy arról nekem sem volt képem beszélni, ami igazán a szívemet nyomta, így aztán a feszültség lassan, de biztosan növekedett bennem. Arról, hogy aggódom Mesut miatt, aki szépen lassan a második legfontosabb lett az én egyszerű, naiv kis világomban, egy szót sem ejtettem ki a számon.

A tehetetlen düh és a várakozás szinte szétfeszített, így aztán – Sergio utólagos engedelmével – egyszerűen csak elfoglaltam a konyháját, és előkészítettem mindent egy finom tortához – mellesleg az egyetlenhez, amit el tudok készíteni – és sütni kezdtem... volna. Csakhogy zajt hallottam az előszobából.

A szívem a torkomban kezdett el dobogni idegességemben. Eszembe sem jutott, hogyha valaki már az előszobában jár, annak minden bizonnyal van kulcsa a kapuhoz, tehát Sese számára semmiképpen nem lehet idegen.

Hallgattam a csendet, ami betöltötte a lakást, szoborrá merevedve a konyhaajtóban, amikor feltűnt egy nálam alig idősebb lány. Néhány pillanatig csak bámultunk egymásra, próbáltam kitalálni, honnan olyan ismerős, amikor beugrott, a nyelvemre pedig a lehető legidiótább mondat tolult, ami ilyenkor csak elhagyhatja az ember száját.

– Bármire is gondolsz most, ez nem az aminek látszik!

A lány velem szemben elmosolyodott.

– Anna vagy, igaz? – kérdezte kedvesen, én pedig fellélegeztem. Ezek szerint Sese csak nekem felejtett el szólni. – Én Lara vagyok, Sergio barátnője.

– Igen, kellett néhány másodperc, hogy a helyére tegyem az arcodat... – motyogtam, és szinte biztos voltam benne, hogy elpirultam, úgyhogy gyorsan összeszedve magam, elé léptem és kezet nyújtottam neki, hogy végre ezen is túl essünk. – Remélem, Sese nem fog haragudni, de egyszerűen annyira... nem is tudom jól megfogalmazni, mit érzek... Szóval muszáj volt kezdenem valamit magammal, úgyhogy sütni kezdtem – ismertem be.

Lara felnevetett. Bevallom, nem minden előítélet nélkül néztem rá, de kész voltam rá, hogy ezen változtassak.

– Segítek, rendben? – ajánlotta fel, én pedig bólintottam. Miközben a konyhában okoztunk valószínűleg maradandó károkat, a délelőtt szinte elrepült.

Mindenféle általános témákról beszélgettünk, én pedig próbáltam legyűrni a bizalmatlanságomat. Lara egyáltalán nem volt olyan rémes, mint sejtettem, bár alig beszélt a kapcsolatáról Sesével. Nem mintha én másként viselkedtem volna, de a téma felületes érintéséből nem tudtam éppen messzemenő következtetéseket levonni.

– Te most Torresszel jársz igaz? – kérdezte, én pedig bólintottam. Felesleges lett volna tagadni, az első napokban tele volt velünk az angol bulvársajtó, és különben is, Sese meg Nando néha úgy össze voltak nőve, hogy elég egyértelmű volt a helyzet. – Akkor mit keresel itt? Ne vedd tolakodásnak vagy ilyesmi... Seséhez jöttél?

Larára néztem. Találkozott a tekintetünk. Nem szabadott elfelejtenem, hogy Lara újságíró volt, és őszintén végig kellett gondolnom, hogy mennyit mondok el neki, hogy egyáltalán akarok-e mondani valamit, aztán úgy voltam vele, hogy ennyi bizalmat megelőlegezhetek neki, aztán meglátjuk, hogy rászolgált-e. Azt hiszem láthatta a szememben a vonakodást, mert már majdnem visszakozni kezdett, mikor megszólaltam.

– Sergio csak segít nekem. Egy barátomhoz jöttem ide. Mesut Özil és én az EB-n ismerkedtünk meg, és azóta is az egyik legjobb barátomként tekintek rá.

– Nem te voltál nyáron vele azon a...

– De. Én – feleltem tömören, és részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést.

– Érzékeny témába tapostam bele, mi? – kérdezte a lány kínosan mosolyogva, én meg biccentettem. – Bocs.

– Semmi baj. A szürke kis életem száznyolcvan fokos fordulatot vett az elmúlt négy hónapban, úgyhogy nincs miért bocsánatot kérned. Csak nem vagyok egy olyan ember, aki könnyen barátkozik...

– Újságírókkal – mosolyodott el. – Megértettem. Este elviszlek a meccsre, bár tudtommal nem ugyanoda szól a jegyünk – váltott témát, én pedig bólintottam, kicsit megkönnyebbülve.

Nem is volt annyira rémes. Az egész lány nem volt annyira rémes, mint ahogy számítottam rá.

6 megjegyzés:

  1. Szia!

    Na, így zh után sikerült a TM-et is elolvasnom. És nagyon tetszett! :) Kellenek néha szerintem az ilyen kicsit "nyugisabb" részek.

    Nora <3 Imádom a kiscsajt, szörnyen aranyos! Amikor azt mondta, nem bánja, ha az apukája kicsit szereti Annát is, azt hittem, elolvadok! :) Szörnyen édes volt! És Leo is meg fog nyílni, ebben biztos vagyok. Bár a fiúk ennyi idős korban még nagyon apásak. De nagyon aranyos kisfiú. Örülök, hogy nem viseli meg őket nagyon a válás.

    Lucának nagyon igaza van. Bár ne így lenne, de ebből a hármasból valaki biztosan sérülni fog, és egyáltalán nem mindegy, melyikük. Azt hiszem, Anna feladna bármit, ha megóvhatná Mes és Nando érzéseit is, a baj csak az, hogy akkor ő szenvedne :(
    A találkozás Larával vicces volt :D Az a mondat, hogy "ez nem az, aminek látszik" tényleg lehető legrosszabb szöveg, amit ilyenkor mondhat. De örülök, hogy Lara jól kezelte, egész üdítő, hogy ilyen normálisan viselkedett :) Bár Anna helyében én sem igazán bíztam volna benne. Hiszen nem is ismeri, ráadásul újságíró...
    Kíváncsian várom, mit fog szólni Özil a váratlan látogatóhoz. Meg persze, remélem, Fernando nem akad ki, hogy még mindig jóban vannak.

    Nagyon várom a folytatást ebből és a Love Hurts-ből is :)

    Puszi,
    Tina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Annyit elárulhatok - hogy bár mélyen egyetértek veled - mostantól felpörögnek az események, így nem igazán lesznek nyugisabb részek. :)

      Én is! Nandónak borzasztóan édesek a gyerekei, és amikor egymás mellett van valamelyikükkel, le sem lehet tagadni, hogy az övé a kicsi. Ahogy írtam, szerintem egy ilyen pici gyereknek még nem igazán vannak elvont fogalmai arról, hogy mit jelent, ha a szülei válnak. Ezért aztán... nem akartam kegyetlen lenni velük. Gyerekekkel - akkor is, ha csak fiktív a dolog - nem tudnám megtenni.

      Larát nem akartam olyan borzasztónak beállítani, ahogy a történetekben szokták. Nem szeretem őt, ez tény, de semmi okom nem volt arra, hogy még őt is belekeverjem szegény Anni életébe :"D Már így is elég bonyolult a sztori.
      A továbbiak vasárnap, talán előbb, ha lesz hozzá energiám :)

      Puszi

      Törlés
  2. Szija!
    Már tegnap olvastam a részt csak hát ja...
    Nagyon tetszett, szerettem, oda vagyok az írásaidért. :)
    Annyira imádom, hogy nem tudom mi fog történni. Kilométerekről próbálok belátni a fejedbe, hogy vajon mit tervezel. Persze esélytelen, de azért próbálok.
    Nora nagyon aranyos és örülök, hogy Ő nem szigetelődött el Annától. Leonál ez a reakció igazából érthető. Az ilyen kicsi gyerekeknek még újra és újra el kell nyerni a bizalmát.Ez egy folyamat. Minden alkalommal kicsit még fél, de egyre könnyebben oldódik majd fel... Csak idő kell, de van-e Annának ideje?
    Nando szemszöge is nagyon tetszett. Főleg mikor meglátta Annit és Norát. Szeretek az érzéseiről olvasni és most már egészen biztatóak.
    Anna utazása hű hát. Várom Mesutot, de ez tőlem nem is meglepő.:) Milyen kis aranyos tőle, hogy meglepi. Sese pedig jó fej, hogy segít.
    Lucának annyira igaza van, de azt hiszem nem fejtegetem azt amit mondott, mert nemsokára kiderül, hogy kinek fog ez fájni. A Larával való találkozás vicces volt. A csaj le se tagadhatná, hogy újságíró. Olvastam, hogy nem áll szándékodban belekeverni őt az életébe, ami megnyugtató így ennyit róla. :D
    Várom a nagy találkozást! :)
    Puszillak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Közben eszembe jutott, hogy tudok egy oldalt, ahonnan angol közvetítéssel le lehet tölteni meccseket :) Majd legközelebb, ha ilyen van, küldök neked linket... Bár inkább ne legyen!
      Imádom a gyerekeket, csomó ideig gondoltam rá, hogy óvónő leszek, de végül mégsem. Azért ezeket a részeket mindig nagyon szeretem írni. Mert mindkét kicsit nagyon édesnek találom. Anna kapcsolata pedig Leóval fog oldódni :)
      Nandónak csak nehéz. Nem lett itt egy pozitív karakter ebben a történetben, én mégis szeretem, mert nem tökéletes. Emberi. És ennél emberibb a döntésképtelenségével nem is lehetne. Én így gondolom. Most visszagondolva legalábbis mindenképpen :)
      Szeretni fogod azt a részt, ebben szinte teljesen biztos vagyok :D
      Larát tényleg nem szeretem különösebben, de kellett bele egy női szereplő Madridba, ér ő volt az első hiteles gondolatom :"D De körülbelül ennyivel ki is fújt a dolog.

      Puszi

      Törlés
  3. Szia
    Hát én is ideértem, nagyon tetszett és hát imádom de nagyon:)
    Gyerekes részeket imádom, egyszerűen oda vagyok értük:) Nora nagyon aranyos sztem Anna ilyen Pót anyuka féle lesz számára,hát Leo viselkedése érthető hiszen ő még kicsi ehhez:)
    Nando szemszögét nagyon szeretem mert így megtudjuk hogy mit és hogyan érez ami egyre pozitívabb
    Hű hát madridi utazásra kíváncsi vagyok mi lesz ott vagy mi sem...Lucával teljesen egyet értek így nem boncolgatnám...
    Larával való találkozás nagyon aranyos volt nekem nagyon tetszett:)
    Várom a következőt
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök neked!
      Én is nagyon szeretem, ahogy Viinek is írtam, imádom a gyerekeket, ezért is szeretem írni a velük való részeket. Hogy mi lesz velük és Annival, majd meglátjuk :)
      Ennek örülök. Már Nandónak :)
      A többi meg úgy is kiderül előbb vagy utóbb :)
      Köszönöm, hogy írtál!

      Puszi

      Törlés