2012. szeptember 22., szombat

Love hurts - 6. fejezet

[Bocsánat, hogy késtem!! De most itt a fejezet, ami azt hiszem, nagyon kis könnyed lett a legutóbbiak után. Remélem tetszeni fog nektek, mert én imádtam írni. Akik ismeri ZAZ-t - egy francia énekesnő - annak mindenképpen az ő zenéjét ajánlanám, különösen a Dans Ma Rue-t és a Le Long de La Route-öt. Ezenkívül szólt még a Lifehouse Everythingje, és az Oasis Wonderwallja :) Ajánlás, mint mindig, ezúttal is Viinek. Olvassátok a más most zseniális, Özillel a főszerepben írt történetét!]

6. fejezet – First Date

Azt hiszem, ha egyszer felcseperedik, Anénak nagyon nehéz dolga lesz... Ugyanis Xabi Alonso már a neveltjét is úgy kezeli, mintha az, hogy együtt vacsorázik egy sráccal egyenlő lenne azzal, hogy kilenc hónappal később gyereket szül.

Ha nem ismerné azt, akivel elmegyek, talán még meg is érteném azt a vehemenciát, amivel kezeli ezt az egész helyzetet. De gyakorlatilag két éve együtt dolgozik Messzel, szóval tudhatná, hogy nem kéne féltenie engem. Vagy ilyesmi. De a jelek szerint nem tudja, vagy nem érdekli. Pedig őszintén úgy gondolom, hogy Mes megérdemelné, hogy megbízzon benne. Főleg azok után, hogy gyakorlatilag ő hozott vissza.

De úgy látszik, ha családja nőtagjairól van szó, egyáltalán nem érdekli őt az ésszerűség. Nem mintha nem esett volna jól ez a túlzott aggódása, de nem is igazán tudtam komolyan venni. Én maximálisan megbíztam Mesutban. Minden tekintetben. Más kérdés persze, hogy még mindig feszengtem. Nem kifejezetten a közelében, vagy miatta, hanem a kapcsolatunk miatt. Akárhogy küzdöttem, folyton észben kellett tartanom, hogy azzal, hogy kicsit másként kedvelem, mint bármelyik férfi ismerősömet, nem teszek semmi rosszat, és legfőképpen nem sértem senki emlékét. De ez most még nagyon is nehéz volt.

Amikor végre elszabadultunk, és megszabadultunk Xabi éber és figyelő tekintetétől meg Nagore mosolyától, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Könyörgöm, csak egy vacsoráról van szó, semmi többről! Legalábbis, legutóbb még úgy tudtam. Nem mintha beszámolnék arról a nagybátyáméknak, ha többről is szó volna, vagy... ah, abba kell hagynom! Már így is éreztem, hogy a fejembe szökik a vér, pusztán a gondolattól is.

– Jól vagy? – kérdezte Mes, furán méregetve, mire én hevesen bólogatni kezdtem. Naná, hogy nem vallottam be neki, mi fordult meg a fejemben, azt a szégyent nem éltem volna túl. – Biztos?

– Igen – vágtam rá. – Mit eszünk? – érdeklődtem, csak hogy tereljem a témát. Egy kis hang megszólalt a fejemben: ez de gáááz! Ám úgy döntöttem, ma nem hallgatok rá. Sőt tudomást sem veszek róla.

– Fogalmam sincsen. Tudod, azért van az étlap, hogy onnan döntsük el – mosolyodott el, miközben beültünk az autójába. Remek. Ha ennél is bénábbnak tűnnék, az már egyenesen bravúr lenne. Fogalmam sincs, mi történik velem. Éppen olyan értetlenül álltam a változások előtt, mint hónapokkal ezelőtt, csak akkor minden rémisztő, fájdalmas és pokoli volt. Most is ijedt vagyok, ezt érzem, de amellett leginkább reményteljes... és kíváncsi. Nagyon kíváncsi.

Nem akartam csalódást okozni senkinek. De legfőképpen nem Mesutnak.

Mégis, ez volt az egyetlen, amiben szinte biztos voltam, hogy megtörténik. Mert nem ismert. És hiába mondtam, hogy ez nem lesz egyszerű, szerintem nem fogta fel ennek a komolyságát. A szívemben sokáig nem volt hely, és még mindig nem igazán az enyém. És tudtam, hogy ez az a tény, amivel akaratomon kívül is meg tudom őt sebezni.

– Nagyon elgondolkodtál – szólított meg gyengéden. Észre sem vettem, hogy elindultunk, csak bámultam ki az ablakon, elmerülve a saját világomban.

– Zavarban vagyok – ismertem be. – Régen csináltam már ilyesmit, egészen elfelejtettem, hogy milyen is az a bizonyos ismerkedős fázis... Bár ezen mi talán már túl is vagyunk.

Mes csak bólintott. Néhány másodperc csend következett, aztán valami olyasmit mondott, amin nagyon meglepődtem. Ugyanakkor borzasztó jól is esett. Nyelnem kellett a könnyeimet, nehogy elsírjam magam.

– Egy nap, ha már úgy érzed, hogy képes vagy rá, szeretném, ha mesélnél nekem arról a srácról. Nem valami kellemes érzés az ismeretlen ellen harcot vívni. Meg aztán... szeretném ismerni azokat az embereket, akik fontosak neked. Akkor is, ha már itt hagyták ezt a világot.

Bólintottam, bár nem tudtam, látja-e, nem is volt fontos. Azt nem gondoltam, hogy megbírnék szólalni, így nem is próbálkoztam vele. Újrakezdést akartan?

Itt ez a focista, a csendes zseni. Nem is kívánhatnék jobbat ahhoz, hogy végre újra képes legyek megállni a saját lábamon. És ahogy néztem a profilját, az arcát, ahogy a vezetésre koncentrál, azt éreztem, hogy hiányozna, ha nem látnám – hogy most már ő is csak ürességet hagyna bennem, ha eltűnne – és azt is, hogy meg akarom érinteni.

Tétován nyúltam felé, és simítottam végig az arcán. Az ujjaim kicsit remegtek, és fájt belül nagyon valami. Miközben végighúztam a kezem az arcélén, egy Pilinszky vers sorai tépték be magukat a gondolataimba, de már fogalmam sincs, kiről szóltak igazán. Rólam. És valakiről. De arról, hogy ki is az... arról a szívemben nem találtam meg a választ. Nem a határozott választ.

„Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.”

– Nincs kedvem étteremben menni – mondtam ki mindenféle gondolkodás nélkül. Csak kiszaladt a számon, amit gondoltam. – Az annyira... nem mi vagyunk. 

A kezem még mindig az arcán volt, de ez engem cseppet sem zavart, és jól láthatóan őt sem.

– Tényleg nem. Legalábbis nem ma – értett egyet, és megfordult az úton. – Pizza és xbox? – kérdezte, én pedig elmosolyodtam.

– Kitaláltad minden gondolatomat.

***

Az első randink semmiben nem volt hagyományos. Nem voltunk semmilyen puccos helyen, nem tettünk romantikus sétát Madrid belvárosában, és még csak az első csókunk sem most csattant el. De mindezt egyáltalán nem is bántam.

Belenyugodtam – ebbe biztosan – hogy soha nem leszünk hagyományosak. Mindketten túlságosan is eltértünk az átlagtól ahhoz, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás, és nem is vágytam erre. Úgy éreztem, most születtem meg újra, és ez azt is jelentette, hogy szeretnék mindent újra megtapasztalni. Zavarba lenni egy srác mellett, vagy ugyanezzel a sráccal pizzát enni a kanapén és azon nevetni, ahogy nyúlik a sajt.

Tökéletesebb nem is lehetett volna. A folyamatosan tépő fájdalmat a mellkasomban is el tudtam felejteni.

– Tudsz róla, úgy lóg a szádból a sajt, mint Stitchéből a nyál? – érdeklődtem, mire olyan szemeket meresztett rám, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. – Neked nem volt gyerekkorod, Mesut Özil? Lilo és Stitch, a hawaii lány, meg a ronda kutya az űrből, Disney-rajzfilm – magyaráztam, de persze nem esett le neki.

– Én Disney-mesék helyett egy labdát rugdostam húsz másik hülye gyerekkel együtt – válaszolta, és megette a sajtot. Fintorogtam egyet.

– Nem lennék büszke arra, hogy totális film analfabéta vagy – jegyeztem meg fejcsóválva.

– Nem is vagyok!

Felvontam a szemöldököm. Nem hittem neki. Szerintem kapásból fel tudtam volna sorolni csak az elmúlt öt évből legalább tíz olyan filmet, amit nem látott, viszont mindenki más, akinek normális élete van (és szabad idejében nem a szomszédaival játszik FIFA meg F1 xbox játékokat) látott. Ez a vélemény valószínűleg az arcomon is meglátszódott, mert elnevette magát.

– Oké, talán mégis. Ha szeretnéd, legközelebb megnézhetjük ezt a nyáladzós kutyát. Bár nem tudom mennyire normális, ha egy tizenkilenc éves lány még rajzfilmeket néz – mélázott el, de tökéletesen leolvasható volt az arcáról, hogy csak a véremet akarja szívni. Megütöttem a vállát.

– Ez igenis normális dolog, oké?! Nem ér kiröhögni.

– Aha, persze... - bólogatott cseppet sem meggyőzően. Vetettem rá egy csúnya pillantást, miközben karba fontam a kezem, és tüntetően elfordultam. – Hé! – karolta át a vállam, és az állam alá nyúlva újra maga felé fordított. A szívem gyorsabban kezdett verni, szinte eltörte a bordáimat, és ez nagyon furcsa volt. Mintha egy millió éve nem éreztem volna ezt, pedig nem így volt.

Hogy miért volt most más, mint mikor először megcsókolt? Azt hiszem, erre egyszerű a válasz. Mert most tudtam, hogy meg fogja tenni, és joga is volt hozzá, hogy megtegye. Én adtam neki. És eszembe sem volt visszavonni. A szemébe néztem, és várakoztam, miközben a vérem a fülemben dobolt. Mint valami kamaszlány az első csókja előtt.

A hüvelykujjával végigsimította az ajkamat, és muszáj volt felsóhajtanom. Kit érdekelt már akkor a pizza, vagy a Lilo? Semmi mást nem akartam, csak hogy csókoljon meg végre.

– Tudod, hogy csak viccelek, ugye? – kérdezte, és nem tudta elrejteni a magabiztos félmosolyt, amit annyira szerettem.

– Igen. Főleg, amikor látom az önelégült képedet. Mint például most is – feleltem, és nagyon büszke voltam rá, hogy nem remegett meg a hangom.

A kezét az arcomra simította, a másik karjával még mindig a hátam mögött támaszkodott a kanapé támláján. Mikor a szája a számhoz ért, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Egy pillanatra teljesen kiürült a fejem. Ez pont elég volt ahhoz, hogy elsőre talán túl messzire menjünk.

Automatikusan karoltam át a nyakát, át sem gondolva, mit csinálok. Feltérdeltem a kanapéra, miközben a derekamnál fogva még közelebb vont magához, az ujjai a tarkómon a hajamba gabalyodtak. A tenyere a meztelen csípőmet simította végig, mert a felsőm felgyűrődött. Azt hiszem, mindketten ekkor tértünk magunkhoz. Olyan gyorsan szedtem a levegőt, hogy azt hittem, el fogok ájulni, bár ennek talán Meshez is lehetett némi köze. Az arcom égett, miközben a szemeit fürkésztem. Bár már nem csókolt, egy pillanatra sem engedett el. A karja még mindig a derekamon, a tenyere a nyakamon.

– Ne haragudj – mondta végül, mikor nagy nehezen rávettem magam, hogy kihúzzam az ujjaimat fekete tincsei közül, és már egyszerűen csak a vállán támaszkodjak. Mivel körülbelül úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna a maratont, esélytelennek tartottam, hogy normálisan meg tudjak szólalni, így csak megráztam a fejem. Borzasztó jó volt. És fogalmam sincsen, hogy miatta, vagy egyszerűen csak már annyira hiányzott, hogy valaki így érjen hozzám... nem hittem, hogy az utóbbi. Nem. Ahhoz túlságosan is gyorsan dübörgött a szívem.

Vettem egy nagy levegőt, és leültem. Kicsit kényelmetlen volt már térdelni, és így legalább egy kicsit elfordulhattam, és az ölembe ejtett kezeimre bámulhattam.

– Minden oké? – kérdezte, és a fülem mögé tűrt néhány hajtincset. Sóhajtva dőltem naki a mellkasának, és lehunyva a szemem, beszívtam az illatát. Azt hiszem, kicsit megleptem őt.

– Nem is tudom, mikor volt minden ennyire oké – mondtam az igazsághoz híven. A testem egyértelműen azt üzente, hogy köszöni szépen, még él, és még nagyon is képes vágyakozni. Mes után legalábbis mindenképpen. – Még nem is mondtam, hogy gratulálok a meccshez a City ellen – tereltem el a témát, mert egyelőre még ismerkednem kellett a saját érzéseimmel.

– Nem az én érdemem volt. – Bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy pofákat vág, hallani lehetett a hangján. Mondani akartam valamit, de nem hagyta. Szórakozottan játszott a hajammal – Ne mondj semmit, mert én is tudom, hogy nem megy jól. És dühít.

Lelkiismeret-furdalásom volt. Mert én sem könnyítettem meg a helyzetét.

– Majd elmúlik – próbáltam vigasztalni, de tudtam, hogy a szavak semmit sem számítanak. Az állát megtámasztotta a fejemen.

– Tudom – mondta, de egyáltalán nem hittem neki.

– Tudod, olvastam valami nagyon érdekeset – próbáltam meg jobb kedvre deríteni.

– Igazán?

– Aha. Azt, hogy van egy képed a hálószobádban Merkellel – vigyorodtam el. A karjait a derekamra fonta. –  Megnézném. Igazi műkincs lehet.

– Mondták már neked, hogy szemtelen vagy?

– Soha! – vágtam rá, amiből persze rögtön levette, hogy hazudok. Ettől függetlenül vigyorogva húzott talpra, és végig fogta a kezem, amíg felsétáltunk az emeletre. Még soha nem voltam a hálószobájában, úgyhogy nagyon is érdekelt, milyen.

Nem volt csicsás, ahogy nem volt az a ház többi része sem. Sötét, fából készült bútorok, és egy nagyon is kényelmesnek tűnő franciaágy. Meg persze a fotó. Tényleg volt egy fotója Angela Merkellel

– Figyelj, Lia... Nem alszol itt? – kérdezte, még mindig a kezemet fogva. Azt hiszem, kissé riadtan nézhettem rá, mert azonnal pontosított. – Nem érek hozzád egy ujjal sem, ígérem. Csak kicsit... szükségem van rá, hogy itt legyél. Azt hiszem.

Elmosolyodtam.

– Azt hiszem, kicsit nekem is szükségem van rá, hogy itt legyek.

8 megjegyzés:

  1. Sziaaa!
    Jaj, de köszi! Tényleg, igazán mindent! Az ajánlást és ezt a részt is! Annyira tökéletes volt... :)
    A film amit néztem elég unalmas volt, úgyhogy elaludtam rajta nem bírt lekötni. Most reggelire eszem soraid. :)
    Lia zavara annyira emberi. Én ha valami olyasmit éreztem mint Ő, mindegy hogy nem az első volt én is hasonlóan éreztem magam. Jó látni, hogy tényleg akarja. Hogy a teste és a lelke is ébred és Mesre vágyik.
    Mesut pedig... Nem is tudom. Ő így jó. Ő ilyen és nem is értem Xavit... De persze értem, mert félti az unokahúgát és ez teljesen normális reakció olyan pasiknál akik lány rokonnal rendelkeznek.
    Sajnálom, hogy Mesutnak mostanában nem megy, de Liának igaza van, el fog múlni. Összeszedi magát és újra menni fog. :) Legalább is nagyon remélem.
    A végén nagyon édesek voltak. :)
    És ezt pont így látom, szükségük van egymásra. :)
    Imádtam és várom a következőt!
    Puszillak,
    Vii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon szívesen! Inkább én vagyok az, akinek köszönetet kellene mondania, te vagy az egyik legnagyobb támogatásom, amióta itt írok ^^"
      Mit néztél? :'D Remélem, ezúttal nem ázott el a gabonapelyhed :P
      Igen. De hát most kezdi újra, baromira természetellenes lenne, ha azonnal visszatérne a régi kerékvágásba. Így is küzd rendesen a gondolatai ellen. Szerintem mindenki. Mármint én is így szoktam.
      Így van. Csak most már igyekeznem kell, hogy nehogy túl tökéletes legyen. Mert azt nem akarom. Azt szeretném, ha emberi maradna ^^"" Xabi csak próbál belejönni az apaszerepbe. Különben imádom azt az embert :P
      Én is. Majd holnap meglátjuk. [Remélem, hogy kezdőben lesz. Nagyon örülnék neki, ha mondjuk ő meg Modric együtt játszanának, mert szerintem az a fő baj, hogy most mindkettő azt érzi, hogy versenyezniük kell, de Mesut tutira, ez látszik rajta. Főleg, hogy a Nationalelfben szinte szárnyal ^^" Na, de abbahagytam a panaszkodást, csak nincs kinek itthon :"D]
      Örülök. Szerettem írni ezt a fejezetet.
      Majd igyekszem vele.
      Puszi.

      Törlés
  2. Sziaa
    Nekem is nagyon tetszett már nagyon vártam:)
    Hm nagyon aranyosak együtt, ahogy ismerkednek nekem nagyon tetszik tényleg semmi sem átlagos köztük. Lia zavara olyan természetes nem mű hanem teljesen átjön sztem:) és Lia kezd végre újra élni hiszen vágyik Mesre ahogy Mes is rá:)
    Hát nem lepődtem meg azon hogy Xabi félte őrzi Liát hiszen félti meg minden de azért ő kicsit jobban ismeri Mest mint mondjuk most Lia:)
    Vége tetszett legjobban:) remélem Xabi nem akad ki hogy Lia nem alszik otthon...
    Várom a következőt...most megyek írok Annáékhoz is:)
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, meg annak is, hogy ekkora várakozás övezte.
      Nem is működhetne átlagosan egy kapcsolat két ennyire nem hétköznapi ember között. Örülök, hogy Lia személyisége érthető. Szóval most én is abban a stádiumban vagyok, ahol nagyon szurkolok a szereplőimnek.
      Nem valószínű, hogy ki fog akadni, ennyit elárulhatok :)
      Örülök, hogy írtál, köszönöm szépen.

      Puszi

      Törlés
  3. Szia!
    Nem rég kezdtelek el olvasni, és nagyon tetszik mindkét történeted, de különösen ez fogott meg.
    Egyiküknek sem lehet könnyű megnyilni, de ahogy kezdik felfedezni, megérteni egymást az nagyon aranyos. Szerintem nagyon szép és erős szerelem lesz ez közöttük, és már nagyon várom azokat a részeket, amikor végre felhőtlenül boldogok lesznek egymással. Egyszerűen csak azért, mert megérdemlik! :)
    Mielőbbi folytatást!
    Puszi:
    Tia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Mindig örülök, ha valaki új téved ide, annak meg különösen, ha még tetszik is neki, amit csinálok. Én nem szeretnék választani a két történetem között, de az biztos, hogy ezt nagyon szeretem írni.
      Szerintem is aranyos. Legalábbis szerettem volna, hogy olyan legyen. Köszönöm, hogy ennyire bízol bennük! De azért a dolog nem lesz ennyire egyszerű. Viszont azt megígérhetem, hogy a romantikus részekre nem vársz hiába, ugyanis nagyon is romantikus lélek vagyok. :)
      Köszönöm még egyszer.

      Puszi: Skyes

      Törlés
  4. Szia!

    Bevallom őszintén, néhány hete még azt mondtam volna, hogy a Taníts meg-et szeretem jobban, tegnap mégis azon kaptam magam, hogy szinte idegesen várom a következő Love hurts fejezetet :D

    Szuper volt! Jó látni, hogy Lia megnyílik, hogy tényleg lassan sikerül talpra állnia. Örülök, hogy már nincs szörnyű bűntudata, amiért érez valamit a fájdalmon és a magányon kívül. Egyáltalán nem kellene önmagát ostoroznia. Éppen úgy megérdemli a boldogságot, mint bárki más.
    Mesut pedig annyira megértő! Esküszöm, ilyen férfi nincs is...! Szinte biztos vagyok benne, hogy ha bármit látna a lány arcán, azonnal változtatna valamin, hogy jobb legyen. És igazán meg szeretné ismerni Liát. Imádom! :)
    Igaza volt Liának, ők ketten tényleg nem egy étterembe járó pár. Az Xbox meg a pizza sokkal jobb passzol hozzájuk :) A vers pedig nagyon szép volt.

    Várom a folytatást! :)

    Puszi,
    Tina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Komolyan? Mármint ez nagyon meglep, a legtöbb olvasóm a TM-et szereti jobban :) Csak a kemény Mesut-rajongó mag élvezi az LH-t jobban. Örülök neki, hogy valaki képes útközben is megszeretni!

      Örülök, hogy tetszett, komolyan. Annyira gáz, hogy folyton csak ezt ismételgetem, de tényleg így van :) Bűntudata persze még mindig van. Liának nem könnyű megemésztenie a tulajdon múltját, de tényleg nem kellene magát bántania. Csaj ez olyan tipikusan "mondani könnyű" dolog...
      Igen, nekem is kezd kicsit túl tökéletesnek tűnni, úgyhogy igyekeznem kell, nehogy kevésbé emberi legyen, mert azt nem szeretném, ha túl tökéletes lenne. De ettől függetlenül meg nagyon szeretem.
      Hm, szerintem sem éttermesek. Az xbox komoly függőséget okoz, úgyhogy nem is kell rajtuk meglepődnünk.
      Pilinszky a kedvenc költőim egyike, a Trapéz és korlát - amiből a részlet van - pedig örökösen versenyzik azért, hogy a kedvenc versemé lépje elő. Egyelőre még Radnóti vezet. Mindenesetre gyönyörű.

      Köszönöm még egyszer.

      Puszi:
      Skyes

      Törlés