2012. július 3., kedd

Taníts meg - 7. fejezet

7. fejezet – Csak most kezdődik

Majdnem felsikkantottam, amikor valaki megérintette a meztelen vállamat. Nyaranta mindig bugyiban és pólóban aludtam – most éppen egy spagettipántos felsőben. Őszintén szólva, nem voltam látogatókhoz öltözve.

Olyan hirtelen ültem fel, mintha rugót tettek volna alám. A szememnek hozzá kellett szoknia a sötétséghez, és csak úgy kapkodtam a levegőt. Nem voltam igazán jó alvó, de ha végre sikerült úgy igazán mélyen elaludnom, idő kellett, hogy újra magamhoz térjek, főleg, ha így keltenek fel. Nagyon-nagyon ritka volt, hogy érintésre ébredtem, mert otthon általában anya hangja volt az ébresztő, ahogy felkiabált a szobámba, hogy reggel van.

– Nyugi, csak én vagyok – hallottam a mély hangot magam mellől, mire odafordultam.

– Hogy jutottál be? – kérdeztem álmosan, sűrűn pislogva, hogy legalább valamennyire magamhoz térjek.

– Az ajtón át – felelte, és felkapcsolta az ágy fölé szerelt éjjeli lámpát. A fény miatt egy pillanatra le kellett hunynom a szememet, de aztán mikor kinyitottam, láttam, hogy mosolyog. Felvontam a szemöldökömet. – Ha az embert Fernando Torresnek hívják, akkor nem nehéz bejutnia egy-két hotelszobába – simított ki néhány hajtincset az arcomból. – Csak most értünk vissza. – Ott ült az ágyam szélén, a takarón, kócosan és kicsit talán fáradtan, de azért nagyon is éberen. Örültem, hogy látom, hogy idejött, és reméltem, hogy itt is marad.

– Mennyi az idő? – dőltem a vállának. Őszintén kételkedtem benne, hogy huzamosabb ideig ébren tudok majd maradni. Nem válaszolt, hagyta elsikkadni a kérdést.

– Ott voltál a meccsen? – szólalt meg hirtelen, mire egyből kiröppent az álom a szememből. Ennyit arról, hogy menten elalszom.

– Persze – feleltem, és az arcára néztem, de semmit nem láttam rajta. Semmilyen érzelmet.
– Csalódott vagy. – Ezek szerint az én arcom korántsem volt annyira semleges, mint az övé. Felsóhajtottam, és kicsit hátrébb csúsztam tőle. Nando mereven ült az ágyamon.

– Az vagyok – mondtam, felesleges lett volna köntörfalazni. – Persze, hogy az vagyok, de Nando... ez nem neked, és még csak nem is a csapatnak szól. Az edzőtökben csalódom újra és újra. Nem mondom, volt bennem ideg, amikor a srácok nem rúgtak rá, vagy amikor szerelték őket, de az csak a pillanat volt. Hagyjuk. Te meg különben sem tehetsz semmiről – simítottam végig az arcán.

– Sajnálom, hogy csalódnod kell – suttogta, és lesütötte a szemét. Mint egy nagy gyerek, és végül is, az is volt. Újabb srác, akiért felelősséget kell vállalnom, akinek meg kell tanítanom néhány dolgot, akinek gondját kell viselnem. Valaki, akit szeretek.

– Én is sajnálom – súgtam vissza. Előre hajolt, és lassan, finoman megcsókolt, mintha most tenné először. Óvatos volt, és ez megmosolyogtatott. Nem akartam én sem úgy végezni, ahogy legutóbb kikötöttünk, főleg azért, mert most este volt, és...

Átkaroltam a nyakát, és el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen pizsamában vagyok, vagy hogy szégyenlősnek kellene lennem. A karja a derekamra fonódott.

Ennyit az óvatoskodásról. Nem igazán ment egyikünknek sem. Egy pillanattal később már a hátamon feküdtem az ágyon, és úgy túrtam a haját, miközben egyik kezével a csípőmet cirógatta, a másikkal a fejem mellett támaszkodott.

Az ajkaim égtek, és éreztem, hogy kicsit megdagadtak. Elengedett, úgy nézett rám, még mindig az éjjeli lámpa halovány fényében.

– Mi lesz velem, ha nem nyerünk? Ha sehol nem tudok bizonyítani? Nem tudok itt nyerni, nem tudtam megadni a feleségemnek azt, amit megérdemelt...

– Fernando, Nando, shh – csitítottam. – Minden rendben van – ültem fel. A takaró összetúrva hevert körülöttünk. Két kezem közé fogtam az arcát. Mit tett vele ez a nő, Istenem? Mennyire szeretheti őt? Apró puszit nyomtam a szájára. – Semmiért nem vagy hibás – húztam le magamhoz, hiszen jóval magasabb volt nálam, így azonban a homlokunk összeért. – Semmi baj nincsen.

– Köszönöm – morogta mély hangján. Újra megcsókolt, de ez már rövidebb volt, kevésbé heves.
Nem mondtam semmit. Mit kellett volna? Kedveltem őt, ezért csináltam. Mert ezt akartam. Mert azt akartam, hogy hozzám érjen, hogy hozzá érhessek. Még mindig úgy éreztem, hogy csak álmodok. Elég sötét volt hozzá odakint, hogy így legyen, de mikor hozzám ért, a szája a számhoz, ujjai a bőrömhöz, égtem. Kívül-belül. És ezt az érzést nem álmodhattam.

– Itt maradsz? – kérdeztem tőle, újra a nyakát ölelve, előtte ülve. – Maradj itt! Ha már bekönyörögted magad, csak nem lesz belőle baj – kértem tőle. Most már nem akartam elengedni. Ha már itt volt, ne hagyjon magamra.

– Persze, hogy maradok.

Felállt az ágyról, levette a pólóját, a farmert és a zoknit is, én mégsem éreztem magam zavarban az alsónadrágos látványtól. Nem mintha nem legeltettem volna rajta nagyon szívesen a szemem, mert de, csak éppen én sem voltam túlöltözött, ráadásul túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy előadjam – egyébként jól megszokott – kislányos pirulásomat.

– Nem fog holnap leszólni a szövetségi kapitányod?

– Jelen pillanatban ez érdekel legkevésbé – felelte, és ledőlt mellém, én pedig kicsit rá is terítettem a takaróból. Nem mintha nem lett volna meleg, de én nem tudtam meglenni takaró nélkül, amit legalább magamhoz ölelhettem. Az oldalára fordult, és néhány pillanatig egymás szemébe néztünk. – Meg fogjuk nyerni, ugye tudod?

– Az a fontos, hogy te tudd – mosolyogtam. Az ő szája sarkában is megjelent egy mosoly árnyéka. Lekapcsolta az éjjeli lámpát, így újra szinte teljes sötétség borult a szobára. Önkéntelenül is közelebb húzódtam hozzá, mert biztonságot jelentett.

Gondolkodás nélkül átkarolta a derekamat, és nekem muszáj volt felkuncognom. Ezer éve nem aludtam összeölelkezve senkivel, és egészen elképesztő volt, hogy mennyire hiányzott már ez. Hogy úgy érezzem, hogy kellek valakinek. Hogy van olyan, aki velem álmodik. Talán éppen rólam.

– Jó éjt – mondta halkan, és puszit nyomott a szám sarkába.

– Neked is – feleltem, és elfészkelődtem a mellkasánál. Tudtam, hogy azt, ami hátra van az éjszakából, olyan nyugodtan fogom végigaludni, ahogyan már nagyon régen nem sikerült.

~~~
A telefonom csörgésére ébredtem, pedig nem emlékeztem rá, hogy állítottam volna ébresztőt. Aztán rájöttem, hogy hívnak. Morgolódva nyúltam hátra, hogy elvegyem az éjjeliszekrényről.

– Hol a fenében vagy, Torres?! – Nem kellett volna felvennem, Iker eszméletlen hangerőt tud produkálni, ha ideges, én viszont még félálomban voltam ahhoz, hogy ezt a kellő hozzáértéssel kezeljem.

Ránéztem a mellettem pislogó Annára. Annyira aranyos volt, ahogy próbált magához térni, aztán végül mégis inkább a vállamba temette az arcát, én pedig megcirógattam a haját.

– Annával – feleltem Casillasnak.

– Egész éjjel ott voltál? Van fogalmad róla, hogy mekkora cirkusz lesz abból, ha ez kiderül? Egy percet sem fogsz kapni a döntőben, te... – valószínűleg valami nagyon durva sértés fordult meg a fejében, minden esetre nem mondta ki.

– Igen, itt voltam. Sajnálom. Muszáj volt.

– Sese falazott neked, úgyhogy szerencséd van, de ajánlom neked, hogy itt legyél emberi időn belül, mert nem Del Bosque, hanem én foglak kicsontozni.

– Nem mintha őt érdekelné, hogy mit csinálok – jegyeztem meg csak úgy mellékesem. Hallottam, hogy Iker felsóhajt a vonal túlsó végén. A vihar elvonult, és most, hogy kiadta magából a mérgét, visszatért a csendes énje, amelyik valójában egyszerűen csak aggódik értünk. Ő volt a válogatott apukája, még akkor is, ha nem ő volt a legidősebb közöttünk. Őszintén reméltem, hogy lassan tényleg apa lesz.

– Persze, hogy érdekli. Ne legyél hülye. És gyere vissza. Annát meg üdvözlöm – mondta még, aztán bontotta a vonalat.

– Üdvözöl téged – mondtam, mire a mellettem lustálkodó felnézett.

– Ki? – vonta össze a szemöldökét.

– Casillas.

– Akkor menned kell, igaz? – sóhajtott, levonva a következtetést. – Persze megmondhatod neki, hogy én is üdvözlöm – biggyesztette le a száját.

– Hidd el, jelen pillanatban ezerszer szívesebben tölteném veled az egész napomat, mint hogy visszamenjek, de...

– Ne magyarázkodj – mosolyodott el, és beharapta az alsó ajkát. – Különben is, én elmegyek este a német-olasz elődöntőre, úgyhogy előbb-utóbb mindenképpen kitettem volna a szűrödet.

– Na szép – nyomtam csókot a szájára, de persze egyikünk sem vette komolyan ezt a piszkálódást. Őszintén szólva végtelenül erősnek tartottam őt, amiért képes összefogni a darabjaimat, megfogni a kezem, amikor szétesni készülök, mint tegnap este is. Maradni akartam, de tudtam, hogy mennem kell. Ha vége az Eb-nek... szeretném hinni, hogy akkor majd lesz elég időnk.

– Sok sikert mára – csúsztatta a nyakamra a kezét, és csak mosolygott, azzal a végtelenül ártatlan gyerekmosolyával. Aztán elengedett, és segített összeszedni a cuccaimat a padlóról, majd egy utolsó puszi után utamra engedett.

Siettem. Muszáj volt, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni sem Sesét, sem Casillast, így is nagyon sokat köszönhettem mindkettejüknek. Észrevétlenül sikerült besurrannom a szobánkba. Juanito az ágyon olvasgatott, de amikor beléptem, rám nézett. Úgy vizsgálgatott, mintha keresne valamit, egy árulkodó jelet, és ez valószínűleg így is volt.

– Nem feküdtünk le, ha az érdekel – mondtam köszönés helyett. Fél szemöldökét felvonva nézett rám.

– Nem kérdeztem. Egy szót sem szóltam.

– Pont elég az arcodra nézni, Juanito, és tisztán látom, hogy mi zajlik a fejedben.

Mata fintorgott egyet.

– Te kértél rá, hogy ne csesszem el. Próbálom megfogadni a tanácsodat. Úgyhogy legközelebb, ha hazajövök, ne rögtön a tudom-hogy-mit-tettél-tavaly-nyáron fejedet vedd elő, jó? – kérdeztem. Kicsit sértve éreztem magam, és azt hiszem, kicsit féltékenynek is.

Persze megbíztam Juanitóban, tényleg, akár az életemet is a kezébe tettem volna, de Annával más volt a helyzet. Úgy kellett nekem, mint sivatagban szomjazónak a pohár víz. Persze, tudtam, hogy ez nem helyes, hogy kihasználom, és azt is, hogy Mata aggodalma valahol nagyon is jogos és érthető. Azt azonban nem akartam, hogy ennyit foglalkozzon vele. Jól el tudtam képzelni, hogy belé szeret. Anna anélkül volt rá, rám nagyon különös hatással, hogy bármit is tett volna.

Nem kellett vastagon kisminkelnie magát, hogy felhívja magára a figyelmet, nem kellett semmi különöset csinálnia ahhoz, hogy egyszerűen csak ne akarjam őt elengedni. És valószínűnek tartottam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

– Jó – mondta végül, még mindig engem nézve. – Elmész vele arra az esküvőre? – váltott témát.

– A nővéréére? – ültem le mellé, és hátradőltem. – Fogalmam nincs. Azt mondta, hogy te is a kísérője leszel – túrtam a hajamba. – Szeretnék. Komolyan. De akkor kezdődik a válóperes eljárás, meg a többi... Nem fogok tudni kettészakadni.

– Én már elígérkeztem neki. Úgyhogy rám számíts.

– Ezt most vegyem fenyegetésnek? – vontam fel a szemöldököm, mire pimaszul elvigyorodott.

– Dehogy.

– Vigyázz magadra, Juanito – bokszoltam játékosan a vállába, mire felnevetett. Bár minden ennyire könnyű és ennyire biztos lett volna az életben, mint amilyen a kapcsolatunk is volt Juanitóval! Ezt kívántam, noha pontosan tudtam, hogy sosem teljesülhet.

Élni a legnehezebb dolog ezen a világon.

~~~

Összeszorult a torkom, ahogy a szenvedésüket néztem, és legszívesebben eltakartam volna a szemem, de az semmit nem oldott volna meg. Nem bánthattam ennél is jobban.


Mesut és én e-maileztünk. Nem vártam ilyesmire azután a bizonyos kávézói reggeli után, valahogy még is népszerű lettem. Helyesebben szólva, ha történt velük valami idiótaság, a srácok megosztották velem. Nem mind, de Juanito, Ramos, még Jésus is közéjük tartozott. Aztán egyik reggel Öziltől is üzenetet kaptam.

Teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk: könyvekről, filmekről. A témák egyáltalán nem érintették a focit. Valahogy mégis jól megvoltunk. Aztán mikor tegnap reggel felajánlotta, hogy lehoz a kispad fölé, mert kapott jegyet, én rábólintottam. Valamiért fontosnak tűnt, hogy ott legyek.

De azt hiszem, nem azt akarta, hogy ezt lássam, és én is teljesen másban reménykedtem. Hiába volt a tizenegyes, hiába volt minden... az addig remekül játszó német válogatott, csak egyetlen egyszer esett szét, de az éppen az a meccs volt, amin nem kellett volna. Az, amelyiken elvették tőlük az álmot.

Lehajtottam a fejem, és az ajkamba haraptam, hogy leküzdjem a feltörni készülő könnyeket. Én korántsem lehettem annyira szomorú, mint amennyire ő, ezt még ilyen távolságban is láttam az arcán. Mesut Özil össze volt törve.

A sajtótájékoztatón részt sem vett. Amikor a biztonságiak meglátták a nyakamban függő műanyag cédulát, egy szavuk sem volt az ellen, hogy bemenjek a stadion alá, az öltözők és a sajtószoba folyosójára, én meg, ha már ott voltam, jól ki is használtam a lehetőséget. Nem volt sok időm, hamarosan indulnom kellett vissza, ha haza akartam érni, de pontosan tudtam, azt nem tehetem meg, hogy nem is köszönök neki.

Amikor kijött az öltözőből – teljesen egyedül – vizes volt a haja. Széttártam a karom, pontosan úgy, ahogy a kicsi alsósok felé szoktam, ha elesnek az iskola udvarán, és lehorzsolják a térdüket. A különbség csupán annyi volt, hogy Mesut majdnem húsz centivel magasabb volt nálam, nem fél méterrel alacsonyabb, és neki a lelke fájt, nem a lába.

Szó nélkül lépett bele az ölelésbe, átkarolta a nyakamat, és nem szólt egy szót sem. Én sem mondtam semmit. Mit is mondhattam volna? Hogy nincs semmi baj? Ki lett volna vele segítve, amikor egyértelműen baj volt. Már nem nyerheti meg az EB-t, akármi történjen is. Ez szerintem bőven kimeríti a baj fogalmát.

A keze alatt összegyűrődött a mezem, amin ott volt a nyolcas, és az ő neve.

Markoltam a pólóját a hátán, és hagytam, hogy kapaszkodjon belém a fejemre támasztott fejjel. Végigsimítottam a lapockáján, hogy megnyugodjon kicsit, de még így is éreztem, milyen sebesen kapkodja a levegőt.

– Lassan el kell mennem, ha haza akarok jutni – mondtam halkan, a vállának döntött homlokkal.

– Gyere velünk. Most már úgyis mindegy – kérte, és Isten a tanúm, ha akartam volna sem tudok neki nemet mondani. Annyira gyerekek még mind, ezzel a nyerni akarással, meg hogy mindenben a legjobbak legyenek, pedig a kilencven százalékuk legalább egy évvel idősebb nálam.

Elengedtem a ruháját, és kicsit hátrébb léptem, az egyik kezemet az arcára simítottam.

– Rendben van – sóhajtottam. – Szedd össze a többieket, várd meg, akik sajtóznak, én meg itt leszek, jó? – Puszit nyomott a homlokomra, és elindult. A tartásán látszott, hogy mennyire szomorú, ahogy görnyedten elindult a folyosón. Leültem a fal tövébe, és az övtáskámból előszedtem a telefonomat. Nem csalódtam, három üzenet is volt rajta.

Az elsőt legnagyobb megdöbbenésemre Sesétől kaptam.

„Mondd meg neki, hogy ő aztán az égadta világon semmiről nem tehet, rendben? Őt nem tudom elérni. Ne hagyd, hogy nagyon maga alá zuhanjon.”

Tudtam, hogy Mesutra gondol, de azt is tudtam, hogy ezt nem így, és nem most fogom neki megmondani, mert úgysem érezné magát jobban tőle. Őszintén szólva, abban sem voltam biztos, hogy kell-e egyáltalán bármit is mondanom neki, és ha igen, akkor mit? Nem hittem benne, hogy a szavak begyógyíthatnák azt a sebet, ami most benne tátongott.

A másik kettő Fernandótól és Matától jött. Mindketten sajnálkoztak, hogy kiestek a németek, de azt hiszem, csak engem akartak jobb kedvre deríteni. Nem mintha nem lettem volna hálás a gesztusért, de én voltam az egyik utolsó, akinek a vigasztalásra szüksége volt.

Senki nem szólt egy szót sem, amikor megjelent az egész német válogatott, és Özil átkarolva a vállamat, mellettem lépkedett ki a stadionból. Ezt úgy értelmeztem, hogy hazavisznek. Sami Mesut másik oldalán próbálta összeszedni magát, és soha nem éreztem még annyira rosszul magam, mint akkor, ott, közöttük, amikor tudtam, hogy nem tehetek semmit, azon kívül, hogy ott vagyok. Életemben először nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, amitől jobb lenne.

Mesut mellett ültem, elfoglalva Sami szokásos helyét, de nem úgy tűnt, mintha zavarná. Özil a tenyeremmel játszott, ami felfelé fordítva pihent az ülésem karfáján, mutatóujjával fekvő nyolcasokat rajzolgatott rá. A közöttünk lévő csend a torkomat szorongatta, pont úgy, mint az el nem sírt könnyek.

– Sese aggódik érted – szólaltam meg végül, csak azért, hogy mondjak valamit. – Mert ki vagy kapcsolva.

– Majd holnap beszélek vele – vonta meg a vállát, és nem nézett rám. Nem hittem, hogy holnap vagy akár holnapután bárkit is önszántából fel fog hívni, ha nem keresik.

– Mit csinálsz, ha hazaértetek? – kérdeztem.

– Ott maradok néhány hétig Németországba. Aztán gondolom megyek vissza Madridba. Már ha összeszedem magam annyira egy ilyen után, hogy legyen merszem odadugni a képemet.

– Mesut, ne hülyéskedj már! Senki nem tart téged ezért felelősnek – csattantam fel, ami meglepte. Egyrészt, mert körülöttünk csend volt, másrészt meg azért, mert még sosem hallotta, hogy felemeltem volna a hangom. Nem mintha bármelyikükkel is megtettem volna, de ez nem jelenti azt, hogy nem is voltam rá képes. Elvégre tanárnő voltam. – Jobb is, ha hazamész, legalább kipihened magadból az idiotizmusodat – húztam el a kezemet, és elfordítottam a fejemet.

– Hé! – kapta el az államat, és maga felé fordított. – Mondd, hogy te nem vagy csalódott!

– Nem fogok neked hazudni – néztem a szemébe. – Az vagyok. De eszembe sem jutna téged hibáztatni, amikor te mindent megtettél. Én elhiszem, hogy ez egy szar helyzet. Nem mondom, hogy megértem, amit érzel, mert fogalmam nincs róla, hogy mennyire fájhat, nem látok beléd, de ne beszélj hülyeségeket!

Állta a pillantásomat, aztán csak sóhajtott egyet, elengedte az arcomat, és összeérintette a homlokunkat. Lehunyta a szemét, és én is az enyémet.

Szerettem, hogy szüksége volt rám, hogy szükségük volt rám. Addig sem éreztem magam feleslegesnek. Életem legjobb döntése volt, hogy eljöttem erre az Európa Bajnokságra, és hálás lehettem az Istennek, amiért az utamba állította ezeket a fiúkat. Újra úgy éreztem, hogy élek.

És Luca óta először úgy is éreztem, hogy nekem is lehetnek még új barátaim, legyek akármilyen is.

– Gyere le hozzánk, ha vége van mindennek – szólalt meg hirtelen.


Egyből kinyitottam a szemem.

– Németországba? – meredtem rá.

– Igen. Mondjuk július végén. Mit szólsz?

Átöleltem a nyakát, és belemosolyogtam a vállába.

– Szívesen megyek. Köszönöm.

Persze, nem csak azt köszöntem meg, hogy elhívott, noha azért is borzasztó hálás voltam... Inkább azért mondtam, mert megbízott bennem.

De ezt szerintem ő is pontosan tudta.

7 megjegyzés:

  1. Mesut :( Imádom a srácot, nagyon tehetségesnek tartom és majd megszakadt a szívem, amikor megláttam, hogy mennyire összetört az elvesztett meccs után. Megérdemelték volna, hogy a döntőbe kerüljenek. Na, de most a történetről, illetve Anna karakteréről. Nem tudom, hogy tudtad, úgy megírni, hogy látszólag semmi különleges nincs benne, de mégis megfogja valamivel az embereket. Ez jó, sőt! Kedves, aranyos és már most az egyik kedvenc lány főszereplőim közé sorolom, már ami a foci témát illeti! ( Bett egyik történetében van a másik favorit!) Nando személyiségébe szintén van valami, talán az a határozottság, amivel Annához ragaszkodik. Őt is szeretem, de szégyen, vagy sem, nekem ebben a történetben Mesut viszi a pálmát, hiába csak amolyan „mellékszereplő”. Én is ilyen kis csendes, önmarcangoló srácnak gondolom, vagy legalábbis az első biztos és egy nagyon hasonló ölelkezős jelenetet képzeltem el a saját történetembe. Abban is egyet értek veled, hogy vetkőzzön és beszéljen még, csak nekem ehhez egy veszélyes comb fétis is párosul… :D A történet folytatását epekedve várom, főleg a Németországos részt. Remélem Mesutnak lesz valakije, aki kirángatja ebből a búskomorságból! Csak így tovább!
    Chikin

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Először is, köszönöm szépen a véleményt :)
      Én is nagyon szeretem, és valóban eszméletlen tehetséges, egészen konkrétan vele sirattam a németeked, de hát... Most már mindegy.
      Ez volt a cél, noha én magam sem tudom, hogy lett Anna olyan, amilyen. Egy idő után elkezdett gondolkodni, meg eltávolodni tőlem, tudod hogy van ez ;) Életre kelt. Nagyon örülök, hogy kedvenc lett, főleg Bett mellett, neki eszméletlen jó nő főszereplői vannak.
      Nandót próbálom valahogy... emberivé tenni, elképzelni, milyen lehet, ha valakivel ilyesmi történik, hogyan viselkedik, hogyan ragaszkodik. És ez jött ki belőle. Remélem, hogy jó lett.
      Mesut Juanito mellett a személyes kedvencem, már beszélgettük Viivel, hogy szeretnék vele elkezdeni egy saját történetet, amiben főszerepet kap, aztán majd meglátjuk. És szerintem Mes különben sem állhat távol ettől a karakteről. Nem mintha ismerném, vagy ilyesmi, csak egyszerűen annyira ez jön le abból, ahogy beszél, meg a többi.
      Hehe. Azóta rájöttem, hogy külön jó, ha spanyolul beszél, meglágyul a hangja, nem őgy, mint mikor németül szólal meg :'D
      Majd igyekszem, de szerintem csak jövő héten, időzítve, vagy azután, ha hazaértem a nyaralásból. Még egyszer köszönöm.

      Skyes

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon tetszett ez a rész! :D Teljesen egyetértek az előző hozzászólóval, hogy Annában nincs semmi extra különlegesség, és mégis...! :)
    Kedvelem Mesut karakterét, de én egy kicsit soknak érzem még a Németeket is belevonni ebbe a különleges kapcsolatba, Anna és a spanyolok kapcsolatába! :S
    De mindenesetre várom a folytatást, és a dolgok alakulását! :)
    xoxo
    KS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm a véleményt, és örülök, hogy tetszett.
      A véleményednek Annáról pedig nagyon örülök, el sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
      Emiatt ne aggódj, a német válogatottnak semmi köze nem lesz Annához, ezt elárulhatom - még akkor is, ha én nagyon szeretem őket - kivéve Mesutot :)
      Köszi még egyszer.

      Skyes

      Törlés
  3. Szia!

    Meg is érkeztem. Már korábban elolvastam, de most újra elolvastam. Sikerült találnom egy dalt is, ami nekem a fejezet hangulatát fokozta, így könnyebb volt elképzelni az egészet.
    Ejnye! Fernando mint éjszakai látogató és megijeszti Annát?! Aranyos volt az egész jelenet. Ha jól agyaltam, akkor ez a portugálok elleni mérkőzés volt... Viszont nem lesz könnyű egyben tartania Nandot. Egyre jobban szét fog csúszni, amit a válási herce-hurca csak fokozni fog.
    Matát nem tudom hová tenni... néha arra gondolok, hogy csak barát akar lenni, de mint ez a beszélgetés Fernandoval is, mindig arra jutok, hogy többet akar tőle. Viszont, ha ő csak egy barát marad, Nandonak akkor is van félni valója, mert itt van Mesut is!
    Nem szeretem a németeket, de az olaszokat se, szóval semlegesként néztem a meccset, de megdöbbentő volt az olaszok győzelme. Még én se gondoltam rá, biztosra mondtam, hogy spanyol - német döntő lesz. Így viszont van elképzelésem, hogy mennyire kiborultak! Mindenki őket juttatta tovább, ráadásul addig veretlenül, győztes meccsekkel álltak, így még nehezebb volt a vereség.
    Az az ölelkezős jelenet nagyon aranyos volt :) És nekem emiatt van az a gondolatom, hogy valami alakul köztük. Oké, hogy Anna úgymond Nandoval van együtt, de szerintem nehéz dolga lesz a tanárnőnknek.
    Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a döntőre mit tartogatsz! Anna gondolom kint lesz, és örömében szerinte Fernando oda fog hozzá menni. Kíváncsi vagyok, hogy találkozni fog-e Olallával és a gyerkőcökkel, illetve arra is, hogy Oli tud-e arról, hogy Nandonak van Anna! Na meg arra is, hogy mit fog szólni a német kiruccanáshoz Fernando. Meg persze arra is, hogy hogyan fognak az ők dolgaik alakulni.
    Nagyon várom a folytatást! És jó nyaralást! :)

    Puszi, Bett

    U.i.: Elolvastam Chikin kommentjét, meg a a te válaszod is. Sejtéseim szerint ő Larára gondolt. Bele gondolva van köztük hasonlóság, mégis hatalmas különbség van köztük. Nálam Lara a teljesítményével hívja fel magára az emberek figyelmét... nem törődik azzal, hogy súlyosabban meg is sérülhet, eléri a kitűzött célt, de amikor elismernék emiatt, nem érzi jogosnak. Anna a kedvessége és a segítőkészsége miatt hívja fel magára az emberek figyelmét, de ő is ezt természetesnek veszi. Szeretem a karakterét, mert tényleg egyszerű lány, de van valami, amivel megfogja az embereket és érdekli, hogy mi van vele, mit csinál. Emiatt is fogja meg a pasik figyelmét! :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök, a véleménynek, mindig :) Melyik dalt? Mert nem is tudom, napok óta azon gondolkodom, hogy ide kellene írnom a számok listáját, amik szólnak a lejátszómon, miközben írok, aztán valahogy mindig túl lusta vagyok hozzá, pedig olvasni is biztos könnyebb meg más lenne... És érdekel is, hogy szerinted melyik volt passzos.
      Szerettem is nagyon írni azt a jelenetet, mert ilyen reménytelen romantikus alkat vagyok, aztán csak úgy jön.
      Igen, az volt. Lehet le kellett volna írnom :/ de azzal már nem akartam vacakolni, megtörte volna a hangulatot.
      Mes az Mes, én borzasztóan gyűlöltem nézni az összes videón/képen, hogy szegényem mennyire padlón volt, mikor nem ment nekik, főleg úgy, hogy úgy jött ide, hogy nyerni akar, mindenhol ezt nyilatkozta le, és zseniálisan is játszott, csak az egy olyan meccs volt, ahol semmi nem sikerül.
      Hát, Anna sorsa az Istenek kezében :) Ahogy lesz, úgy lesz, nem akarok lelőni semmit, de mindig olyan jó olvasnom a kérdéseidet, meg a felvetéseidet.
      Az még egy érdekes jelenet lesz, már vannak hozzá konkrét elképzeléseim, hamarosan talán olvasható formában is.
      Köszönöm szépen még egyszer, hogy írtál, és a jókívánságot is, de azt hiszem, az előtt még mindenképpen jelentkezem! Alatta pedig remélem, hogy ki tudom használni az időzítés funkciót... most már csak be kellene fejezni a következő fejezetet, hogy legyen mire várnotok :)

      Én sosem hasonlítgattam így igazából össze kettejük karakterét, mert nagyon szeretem Larát, egyrészt, és másrészt meg kritikus vagyok a saját karakteremmel szemben, így alulmaradna :) De örülök, hogy így látod <3

      Puszillak én is.

      Skyes

      Törlés
    2. Goldhand - Stay című dala volt, amit hallgattam. Engem az egész dal már ott megnyert, hogy zongora is van benne, aztán mikor a szövegre figyeltem, eszembe jutottak a saját történeteim, hogy hová tudom majd felhasználni. És nálad ezt Nandohoz tudom elképzelni, mivel ugye azt mondta, hogy még így is képes lenne visszafogadni Olallát gondolkodás nélkül. Nekem annyival könnyítette meg, hogy még jobban átjött a hangulat, illetve sokkal könnyebb így elképzelni az egész helyzetet.
      Sajnos, az én agyam mindig kattog, így rengeteg kérdésem és felvetésem szokott lenni. Arról nem is beszélve, hogy saját elképzeléseimmel tovább gondolom a fejezeteket.
      Én is csak azért hasonlítottam össze, mert beszéltetek róla. Hidd el, én is iszonyat kritikus vagyok a történeteimmel, ezért is szoktam annyit felettük ülni, mert nem érzem jónak, rosszat pedig nem akarok kiadni a kezeim közül. Bár van olyan, aki szerint így is rossz...

      Törlés