Taníts meg - 5. fejezet

[Ne haragudjatok, hogy tegnap végül nem került fel...kicsit összejöttek a dolgam ^^" De legalább leérettségiztem, és nem is rosszul, de erről majd máskor. A fejezetet, mindenkinek ajánlom - ajándék tőlem neketek, mert túléltem a gimnáziumot, de különösen Bettnek. :)

Cserébe a bénázásomért pedig holnap ilyenkor olvashatjátok a hatodikat is, amit szintén megírtam.]

5. fejezet – Pótszer vagyok

Megkönnyebbültem. A vázlatfüzet volt a lelkem másik fele. Az első fele a laptopom dokumentumaiban élt, meg cetliken, amikre gondolatokat firkáltam.

A városban sétáltunk, elnyelt minket a tömeg. Úgy döntöttünk, hogy végül is feljön hozzám a szállodába és megnézzük együtt meccset. Nagyon romantikus, persze, de legalább garantáltan firkász mentes. Úgyhogy nekem megfelelt. Neki is.

Beszélgettünk, nevettem, és próbáltam legyőzni a rossz érzéseket magamban. Miért voltak rossz érzéseim? Bár tudnám. Egyszerűen talán csak túl bizalmatlan voltam, vagy az is lehet, hogy már akkor láttam, hol fogjuk végezni, hogy a darabjaim Torres mellett csak még apróbbá fognak törni.
Akkor miért nem menekültem? Mert én is akartam ezt, még akkor is, ha fájni fog. Akkor is, ha nagyon fájni fog.

Elkerülve az embereket, nem lifttel mentünk a negyedikre, hanem a lépcsőházban caplattunk fel. Néhány lépcsőfokkal mögöttem jött.

– Özil miatt van nyolcas tetoválva a lapockádra? – kérdezte egyszer csak. Igen, kivételesen nem mezben nyomultam, mert nem akartam úgy összefutni vele, így előkutattam egy egyszerű, pántos pólót.

– Hm? – néztem rá vissza. – Ja, dehogyis. Ez nem egy nyolcas.

– Ez egy nyolcas – makacskodott, én meg elmosolyodtam.

– De fektetett. Azt jelenti, hogy mos élek, és hogy örökké élni fogok – magyaráztam, miközben kinyitottam a szobám ajtaját.

– Hiszel benne? Hogy örökké fogsz élni? – kérdezte, miközben lerúgta a cipőjét, én meg bekapcsoltam a TV-t, és kerestem egy adót, ahol angolul tudjuk nézni a közvetítést.

– Szeretnék. Néha azt képzelem, hogyha meghalok csillag leszek az égen. Azzal ki lennék békülve. Örökké nézhetném azokat, akiket szeretek, és újra és újra szerelmes lehetnék.

– A csillagokat senki nem szereti viszont. Millió és millió kilométer választja el őket egymástól a hideg űrben, örök egyedüllétre kárhoztatva. Nem lehet nagy boldogság – felelte. Elszorult a torkom.

– Nem lennék kevésbé egyedül, mint most – mondtam, de csak úgy az orrom alatt morogva.

– Egyedül vagy?

– Egy ideje. De mindegy. Már megszoktam. – Láttam, hogy mondani akar valamit, de magamban azért imádkoztam, hogy ne tegye. Nem volt szükségem a sajnálatára. Legkevésbé az ő sajnálatára volt szükségem.

Szerencsére a zsebemben zenélni kezdett a telefonom. Sms-t kaptam. Nando rám nézett, aztán elhelyezkedett az egyetlen helyen, ahol a szobámban el lehet helyezkedni: a nagy, pléddel leterített ágyamon. Én előkotortam a kis készüléket.

„Pff, nem hiszem el, hogy tényleg ő lépett le veled, és előlem meg eltitkolta. Már a számodért is bokszmeccset kellett vívnom vele... tudod, hogy csak ürügy, hogy a jegyzettömb miatt futottatok össze? Nem elég tökös, hogy bevallja, hogy tetszel neki. Most mit kotorászol ide, Ramos? Tűzés van, ez az én sms-em. Ja, a kapitány azt mondja, hogy takarodóra itt legyen, vagy szétrúgja a seggét. Ramos, utolsó figyelmeztetés! Rád uszítom Piquét és majd elver pingpongban, nem viccelek. Látlak holnap? Mata voltam.”

Felnevettem, jó hangosan.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Torres, miközben nekem már a számra kellett szorítanom a tenyeremet, hogy szűnjön kicsit a kacagás.

Odadobtam neki a mobilt, igaz, a röppályája elég csáléra sikerült, mert még mindig rázott a nevetés, de nem véletlenül focista, irtó pontos reflexei voltak, és még időben elkapta, nehogy ütközzön a fallal. Érdeklődve olvasta az üzentet, aztán fintorgott egyet.

– Füllent? – érdeklődtem, miközben beharaptam az alsó ajkam. Mindig ezt csináltam, ha kicsit zavarban voltam, és nem tudtam a cipőm orrát bámulni. Leültem az ágy szélére.

– Nem... igazán. Ramosról nem tudok nyilatkozni, ütődöttek. Ott fogsz ülni az egész meccs alatt? Ennyire rémisztő vagyok? – váltott gyorsan témát, és rám mosolygott. Imádtam a szemeit, imádtam, ahogy rám tudott nézni velük, mert a lélektükör nem elég kifejező szó rájuk, még akkor is, hogyha most leginkább üresen csillognak.

– Nem vagy az – ráztam meg a fejemet, és elhelyezkedtem mellette. A meccs elkezdődött, és az első félidő még úgy is izgalmasan telt, hogy nem született gól, én meg nem tudtam eldönteni, hogy kinek is szurkoljak tulajdonképpen, mert bármelyikük is jut tovább, szilárdan hittem, hogy mind az olaszoknak, mind az angoloknak beletörik a bicskája a Nationalelfbe.

A szünetben lenémítottam a TV-t, nem érdekelt az okoskodás.

– Mi az? – kérdeztem aztán, mert éreztem, hogy engem néz. Felé fordultam, és megtámaszkodtam a könyökömön. Kisimított egy tincset az arcomból. Istenem, miért ilyen meleg a tenyere? Ilyen nagy, és biztonságot nyújtó? Önkéntelenül simultam az érintésbe, a szemem is lehunytam.

– Csak elgondolkodtam.

– Nando...? – kezdtem bizonytalanul.

– Igen?

Azt akartam neki mondani, hogy ne érjen többet hozzám, mert megijedek magamtól, meg a reakciótól, amit az vált ki belőlem, amikor velem van, de persze ez sehogyan nem jött a számra. Hogyan is jött volna, amikor még lélegezni sem tudtam normálisan ennyire közel hozzá, nemhogy elutasítani. Ehelyett valami teljesen más csúszott ki.

– Elmondod mi történt Olallával? – Azt hittem elhúzza a kezét, de még mindig ott volt az arcomon. Mélyen a szemembe nézett, mintha azt latolgatná, hogy megbízhat-e bennem. Nem akartam belé szeretni, de – és ezt jól tudtam – ebben nem dönthetek, és ha már mindenképp beengedem a szívembe, ami egészen biztosan meg fog történni, legalább úgy tegyem meg, hogy tudom, mennyire sérült.

Nagyot sóhajtott.

– Semmi nagy szakítás, meg megcsalás, mint az újságokban – kezdte. – Egyszerűen csak vége volt. Még szinte gyerek voltam, amikor megismertem, fülig szerelmes. Igazán szerelmes. Mindig lesz egy olyan részem, ami szereti őt, ami utána vágyik, főleg úgy, hogy nem én akartam ezt. Csak... hetek teltek el, és minden egyre... hidegebb lett, tudod mire gondolok? – Bólintottam. Persze, hogy tudtam. – Nem voltam eleget otthon, vagy nem is tudom, Oli olyan nő, aki nagyon igényli a figyelmet, és ezt most nem úgy értem, hogy ajándékokra vágyik, vagy ilyesmi, egyszerűen arra, hogy szeressék, hogy megérintsék... Én pedig ezt egyáltalán nem tudtam megadni neki. Végül is találkozott valakivel.

Könny szökött a szemembe. A saját, elhamvadó kapcsolatomra gondoltam a magam gyerekkori szerelmével. Hasonló sztori. Csak én soha nem akartam senki mást, legyen akármennyire távol is tőlem. Ellentétben a fiúval.

– Hogyan tudott nem megcsalni, ha közben találkozott valakivel? – kérdeztem csendesen.

– Olalla mindig is egyenes nő volt. Megmondta, hogy van valaki más, megmondta, hogy még meg sem csókolta, mert szeret engem is, de szerelmes belé is. És az sokkal erősebb, mint bármi, amit valaha irántam érzett. Most erre mit mondhattam volna? Álltam a nappalinkban, és arról beszélgettem a feleségemmel, hogy szerelemes egy férfibe, aki nem én vagyok. Úgy éreztem magam, mintha fejbe vertek volna. Azt mondtam, gondoljon a gyerekeinkre, elmondtam neki, hogy soha, senkit nem szerettem annyira, mint őt. Annyit válaszolt, hogy tudja.

Ujjaimat a kézfejére fektettem, ami még mindig az arcomon pihent.

– Nem vagyok jól. Üres vagyok, Anna.

Tudtam, hogy az. Láttam a szemén, láttam a mozdulatain. Kapaszkodik belém, felhív telefonon, kell neki valaki, aki valahogy életben tartja. Nem tudtam, miért éppen engem talált meg, de megtalált, és őszintén, talán már nem is érdekelt a válasz. Képtelen lettem volna engedni haldokolni. Ismertem magam. Akkor sem ment volna, ha nem róla van szó.

– Tudom – mondtam ki hangosan is.

– Nem ígérem meg, hogy nem foglak bántani. Akár barátodként, akár...

– Nem is kértelek rá – reagáltam le halkan.

Időközben elkezdődött a második félidő, de már egyikünk sem figyelt oda rá.

– Egyszerűen csak nem tudom, hogy kellene folytatnom. Elválunk. Nem kényszeríthetem rá, hogy velem maradjon, és egy részem mocskosul dühös, legszívesebben ordítoznék vele, de tudom, hogy csak egy szavába kerülne, és visszafogadnám, bármikor is kérné.

– Szerelmes vagy.

– Ez nem mentség. Egy idióta vagyok.

– Idefigyelj, Nando – kezdtem, és elhúztam a kezét, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Fair dolog volt Olallától, hogy kiteregetett előtted, de ez éppen annyira az ő hibája, mint a tied. Tudta, hogy kihez megy hozzá, tudta, hogy milyen egy focista élete. Nem arról van szó, hogy hopp, egyik pillanatról a másikra totál elfoglalt lettél. Ez az életed. Ha nem tudja elfogadni, az nem a te hibád. Egy kapcsolatban két ember van, kettőn áll a vásár. Úgyhogy ez még csak eszedbe se jusson – próbáltam kemény hangot megütni, az első találkozásunkra gondolva.

– Talán csak abba kellene hagynom...

Nem engedhettem meg, hogy ezt végigmondja. Nem akartam hallani, hogy mit akar abbahagyni, rettegtem. A foci egy dolog lett volna, de ahogy az arcát elnéztem, szerintem az élete is megfordult a lehetséges opciók között. Dühös voltam Olallára, pedig semmi rosszat nem tett, tényleg nem, van, hogy az ember szerelmes lesz... de azt nem tudtam megbocsátani, hogy milyen következményekkel járt, amit csinált.

Nem gondoltam végig a következő lépést, egyszerűen csak nem akartam, hogy beszéljen. Átkaroltam a nyakát, és a szájára tapasztottam a számat. Meglepte a csók – illetve szájra puszi –, és ez nekem elég is volt, el akartam húzódni, de legnagyobb meglepetésemre nem engedett. Kezét a nyakamra, a hajam alá csúsztatta, úgy húzott vissza magához, közben másik kezével a csípőmet tartotta. Egy szempillantás alatt veszítettem el az irányítást, na nem mintha magamnál akartam volna egy percig is tartani. Az egész egy hirtelen ötlet volt.

Most azonban erővel feszült az ajkamnak, én pedig készségesen elnyitottam neki.

Furcsa érzés volt, mintha ezer éve nem csókolóztam volna senkivel, vagy inkább mintha életemben nem csókolóztam volna senkivel. Nem mintha bánnám. Fernandóval ez egy tökéletes első csók volt, még akkor is, ha fájdalomból született: az én fájdalmamból, az ő fájdalmából. Forró volt, heves, ragaszkodó, és észre sem vettem, mikor túrtam ujjaimmal a tincsei közé, vagy mikor fordított a hátamra, és került fölém. A meccs már rég nem érdekelt egyikünket sem.

Lassan kezdte feltűrni a pólómat, így tenyere a meztelen derekamra simult. Nagy levegőt kellett vennem, elszakadtunk egymástól.

– Sajnálom – mondta, gyorsan szedve a levegőt, de még mindig nem úgy kapkodva, mint én. Mintha kilométereket futottam volna, a szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban. Csak megráztam a fejemet.

– Ne viccelj... – suttogtam elhalóan.

– Talán lassítanunk kéne – javasolta, én pedig bólogattam. Felült mellettem, és megtámaszkodott az egyik kezén, másik kezével megkócolta a haját.

– Ez az én fejemben is megfordult – helyeseltem, és lesimítottam a pólómat, de én nem keltem fel, néhány percig még lehunyt szemmel feküdtem mellettem.

– Teljesen kipirultál – jegyezte meg, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. Azonnal az arcom elé kaptam a kezemet, hogy eltakarjam zavaromat, mert zavarban voltam. Már nem is emlékeztem rá, mikor éreztem magam utoljára ennyire nőnek, egyáltalán mennyire éreztem a partneremet utoljára ennyire férfinak, aki mellett nő lehetek, akit egy egészen kicsit, izgatóan nyomnak el.

Fernandóval csókolózni... az, ahogy ő hozzámért olyan volt, amilyennek gyerekkoromban képzeltem álmaim szőke hercegéről. Még az érzés is olyan volt, amilyennek lennie kellet. Édesen fájdalmas.
Csak a mi esetünkben ehhez párosult az is, hogy mindennek volt egy mély, keserű felhangja, fájdalma... aminek már köze sem volt ahhoz az édességhez, amitől elveszted az eszedet, amint a másik hozzád ér. Még akkor sem, ha én közel álltam hozzá.

Nandónak ez szükséglet volt. Éreztem a mozdulatain. Azt kívántam, bár másként találkoztunk volna. Hinni akartam abban, hogy akkor is meglát bennem valamit.

~~~

Megkérdezte, hogy eljöjjön-e velem valameddig, de nemet mondtam. Nem, mintha nem akartam volna, de... Szükségem volt rá, hogy kiszellőztethessem a fejemet, és őszintén kételkedtem benne, hogy menne, miközben ott sétál mellettem. Elég élénken élt az emlékezetemben az alig egy órával korábban elcsattant csók.

Olyan volt, mintha felgyújtottak volna, belülről. A lányoknál van ez a pillangó, szivárvány meg tűzijáték, vagy mi... de nekem egyik sem. Ahogy a szája hozzáért a számhoz, az forróság volt.

Vagy két hónapja volt utoljára, hogy megcsókoltam valakit, az is Oli volt, amikor még azt hittem, minden rendben. Talán csak azért volt rám ekkora hatással, mert már hiányzott valakit megérinteni, vagy talán valami másért is... nem akartam belegondolni, nem voltam erre kész. Akartam, hogy csókoljon, de nem akartam arra gondolni, hogy ez mivel jár, hogy mik lesznek a következmények.

Nagyon jól tudtam, már az elején, hogy szükségem lesz rá, nem fogom tudni ellökni magamtól, nem mintha akarnám.

„Negyedórád van visszaérni, Torres. Iker”

Elmosolyodtam a kapitány sms-én. Alig öt perce lett vége a meccsnek, és már aggódik. Gondolom azt hiszi, hogy valami nem éppen ildomos dolgot csináltunk. Nem mintha nem lenne alapja a feltételezésnek. Egy percig nagyon közel álltunk hozzá. A kapitánynak azonban nem volt félnivalója: tíz perccel később beléptem a szállodánkba.

Juanito a belső rész lépcsőjén várt. Na persze, ismert, mint a tenyerét. Pontosan tudta, hogy hiába jövök vissza, még nem fogok tudni aludni. Egyrészt, csak egy nagyon fárasztó nap tudott fél egynél korábban ágyba kergetni, másrészt nyáron estére hűlt le elviselhetőre az idő, szóval ilyenkor szoktunk játszani meg beszélgetni. A forróság legalább már nem zavart, a szúnyogok ellen pedig volt fegyverünk.

– Na? – kérdezte, és felállt. Együtt sétáltunk a hátsó kerítésig.

– Mit na? – vontam fel a szemöldökömet.

– Anna...?

– Megnéztük a meccset – vontam vállat. – És megcsókolt. Azaz megcsókoltam. Bonyolult.

– Nando, ne cseszd el.

Mata felé fordultam és értetlenkedve meredtem rá.

– Csak... csak hagyd békén, ha tudod, hogy nem fogod tudni szeretni. Kedves lány. Egy napja sem ismerem, de kedves, ártatlan, talán kicsit butácska is. Nem fog neked nemet mondani. Úgyhogy ne cseszd el.

– Miért érdekel ez most téged annyira?

– Csak.

– Különben nem buta. Tanárnő. Tudja mit csinál – feleltem neki. Kicsit dühös voltam rá, amiért bele akar szólni az életembe, mintha az apám lenne.

– Elhiszem. A kérdés az, hogy ez rólad is elmondható-e.

Nem néztem rá, mert Juanitónak igaza volt.

Hiába is próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, fogalmam sem volt róla, mit csinálok.